Szeretek enni.
Tessék, kimondtam. Amikor az első blogomat elkezdtem 2006-ban, a lengyel és ösztöndíjas konyha már akkor is központi szerepet játszott a bloggeri életművemben, mely elköteleződésem valószínűleg abban csúcsosodott ki, amikor egy poznani konferencián a gasztronómiai újságírást (nő)irodalmi rangra igyekeztem emelni. Állítólag meggyőzően, de legalábbis meggyőződéssel, azt tanúsíthatom. Az evés olyannyira fontos örömforrás az életemben, hogy Kasia Sowula - egy általam ismert, fordított, emberként és íróként is kedvelt lengyel szerző - egyszer a varsói MiTo teraszán kisebb tesztet is lefuttatott arról, a férjem, a közélet, a kultúra vagy fogások részletes elemzése közben éledek fel jobban. Állítólag amint ízekre kezdek emlékezni, felcsillan a szemem, mosolyra húzódik az arcom, és valami furcsa módon a legkomorabb nap legkomorabb beszélgetése alatt is energia tölt el. Na, így vagyok én az evéssel. A főzéshez való visszatalálásom viszont akadozik, miután hat arcüregműtéttel és általában véve ötévnyi permanens arcüreggyulladással a hátam mögött alig-alig van szaglásom, sőt, István szerint amit érezni vélek, azt is jobbára csak hallucinálom. De esküszöm, igyekszem.
Amit az önkéntesség nem könnyít meg. Le kell szögezni, az EVS-program mindenütt biztosít valamiféle ellátást és még senki sem halt éhen. Igen ám, csakhogy ugyanaz a szállásra és ellátásra elkülönített összeg nem ugyanazt éri Lengyelországban, Romániában vagy Angliában. Itt heti 27 font nagyon, nagyon keveset ér. Annyit, hogy kezdetben még az is felmerült, egyezkedni kellene a hajléktalanjainkat tartós élelmiszerrel ellátó szervezettel, hogy néha nekünk is csurranjon-cseppenjen egy zsák rizs. A megoldás végül nem ez lett - persze az otthoni megtakarításaink és a program által biztosított zsebpénzünk terhére folytatott gasztronómiai kihágások mellett -, hanem a "heating hour" (értsd: a napi egyetlen óra fűtési keretünk) mellett elsőként a szókincsünkbe kúszó kifejezés: a vadászat. Aki látott már minket hat előtt szabadulni munkából, tudja, mit jelent a csillogó tekintet: Hunting Time.
Vácon ütközött már agresszióval vegyes értetlenségbe kisboltban az arra tett kísérletem, hogy a frissen rám sózott, de egy hete lejárt túró rudit visszacseréljem. Itt ilyen nincs. Ami aznap jár le, annak aznap el kell tűnnie. Néha egészen nevetséges áron, de akkor is. Minden boltnak megvan a maga stratégiája, de a legfontosabb, amit magától a szervezetünk vezetőjétől tanultunk meg az első héten egy sajátos tréning keretében, a sárga címkék felismerése. És persze néha a gyorsaság, bárki tanúsíthatja, aki látott engem a Marks&Spencerben vetődni egy szülinapi zsúrra szánt leárazott trifle után. Elkaptam. De lássuk, mire képesek a profik.
A képen: soda bread. amiről így legalább megtudhattam, hogy nem szeretem :) Hot cross bun, ami húsvéti süteményként végezte, palacsinta, ami háztartásunkban hagyományosan István feladata és ezért a mai napig nem voltam hajlandó megtanulni, sushi (M&S a legjobb a csomagoltak közül, csak így zárójelben) és a sós karamellás sajttorta, amiről a mai napig nagyon kellemes emlékeket őrzök, már úgy a fotón kívül is. £3.60 - kb. mint egy kis adag fish and chips
Még olcsóbb hot cross bun, ami csatlakozott a húsvéti felfújthoz, mindenféle zöldek. köztük egy vörös pesztós sült paprika-saláta könyvtár előtt vacsorára, össz. £2.95 - kb. mint egy pint sör
Oh, mennyei, mennyei dőzsölés volt aznap! Karamellás habcsók, marinált csirkemell, vega gumicukor (nem meggyőző, úgyhogy hála az égnek nem ettől fogok visszaszokni), még több sushi és az a vajas-rumos ital, ami a hajnali Morris Men-nézés és az első strandolás után is megmentett minket a kiadós tüdőgyulladástól, egyébként cuki üvegpoharakban, melyek azóta is konyhánk díszei, ráadásul szerepeltek is már itt korábban. £7, ami egy normál adag fish and chips, de jobb helyeken még mindig mushy peas nélkül, pedig az még a krumplinál is jobb!
Ez a smoothie (a Wikipédia szerint szimplán gyümölcsturmix) már nem a Marks&Spencerből van, ahová dőzsölni járunk fél- meg negyedáron, hanem a Bread and Roses melletti Sainsbury's-ből, de hasonlóba bele lehet néha botlani a The Co-operative leárazott hűtőjében is. 35p értékelhetetlenül kevés pénz Angliában, boltban egy zsömle sem jön ki belőle, és ennél kevesebbet csak a Tescóban fizethet az ember valamiért, ha jókor, jó időben...
Igen, a képen látható egy csomag répa, egy csomag teljes kiőrlésű zsömle és az otthagyhatatlan palacsinta összesen 18p volt. Ennél tízszer többe került az a lengyel baracklekvár a Krakowski Kredensben, amit aztán a palacsintára kentem... De pazar :)
Ugye, micsoda móka? Így aztán egy időre leszoktunk a főzésről, mert tudjuk, hogy háromkor a Tescóba kell menni ebédért, öt után a Marks and Spencerbe vacsoráért, ha pedig például kedden sétálok haza a heti mozi után este tíz körül, épp elcsípem az utolsó kört a Tescóban és a Co-operativeben. Különben meg mindig, mindenhol a sárga címkét keressük, mert néha csak sportból is érdemes valamit megkóstolni. A humuszra például a vadászat szoktatott rá, és csak így tudtam meg, hogy hiába tűnt a citromos-korianderes a legígéretesebbnek, én valójában a sült paprikásat szeretem. De csak ezért ettem fekete rizses-garnélás babsalátát is, amit kár, hogy azóta sem láttam a Tescoban, mert kimondottan jó a soha-el-nem fogyó garnélás tésztasalátájukhoz képest. Kipróbáltam a Marks and Spencer meglepően jó grillezett céklasalátáját, ami annyira népszerűtlen volt valamiért, hogy minden este a nyakukon ragadt és egy hétig győzködtem magam, hogy megreszkírozzam - erre kivonták. A céklás quinoa viszont akármilyen trendi, a hűtőmbe penészedett az első nekifutás után. Hát ki akarna ilyen izgalmak mellett még főzni is?
A fordulatot Kristina hozta, akit tanítunk is magyarra hétfő esténként a "magyar kávézóban", meg nem is, viszont régi Abel&Cole vásárlóként megajándékozott egy kuponnal, amivel ajándékba kaptam az első biozöldség- és gyümölcsdobozom - holnapután érkezik a harmadik, azóta a tejet is velük hozatom, és hiába van aranyárban a vadászathoz képest, most hallatlanul élvezem, hogy visszaadta a főzési kedvem. Főleg, mert amikor Rosariót is rá tudom venni, hogy beszálljon a mókába, van "orrom" is :) Így követtem el például a Facebook-oldalra már felkerült gomba-pasandát...
...és ma, immár másodszorra ezt a chilis-gyömbéres-fokhagymás-ciderecetes-mézes-lime-os rizst is kínai kellel, amiről a gyerekkori rakottasok után sosem gondoltam volna, hogy menő zöldség is lehet (a képen "ronda és finom", mert összekeverem ahelyett, hogy a rizs mellé tálalnám - de szerintem pont olyan, de olyan finom így is!)
Az olívaolajjal és sóval tunningolt sült spárgát viszont csak futólag tudom megmutatni, mert inkább ettük, mint fényképeztük:
Aki dohogott már otthon azokon a recept-utasításokon, hogy "végy egy marék friss koriandert", biztosan értékelné, hogy még itt a világ végén is, ahol nem találok egy rendes könyves rendezvényt vagy képregényboltot, és ahová messze kevesebb film jut el, mint az oly "keleti" Budapestre vagy akár Krakkóba, mindent be lehet szerezni a városban egy körrel. Na jó, kivéve, ha vagyok olyan bolond, hogy magyarosat szeretnék főzni...
De morgás helyett következzen még néhány kép Rosariótól, hogy biztosan mindenkinek megjöjjön egy újabb vacsorához a kedve.
Ez az elmosódott csoda még az érkezésünket követő nottinghami tréningen készült, ahol az önkéntesség praktikus oldalával legalább annyit foglalkoztunk, mint a szép eszmékkel (lsd. külön napot szántunk a spórolási készségek fejlesztésére.) A képen homályosan, de látható: Marmite (Élesztőkrém? Nem rossz.), pork pie (húsos pite, nem kóstoltam), Scotch egg (egész tojás fasírtbundában, de valamiért ezt is elkerültem eddig), Stilton (kékpenészes sajt, nyamm), Wensleydale (gyümölcsös-édes, még nem döntöttem el), Twiglets (szerintem ez is ropi, csak göcsörtös, de egyesek undorodnak tőle), scone clotted creamen dzsem (Devon), valamint dzsemen clotted cream (Cornwall) kombinációban is, pasty (nem a tescósat, de szeretem, főleg a pórés-baconös-csirkéset), Battenberg Cake (rózsaszín és sárga piskóta émelyítően édes cukormázban, ha nem lenne, magyar lagzisütéként akkor is feltalálták volna), hot cross bun (mazsolás-fűszeres édes, puha zsömle, amin kereszt van és forrón kellene fogyasztani), gyömbérsör (ami nem sör, de nagyon gyömbér és imádom), Irn Bru (skót nemzeti üdítő, aminek nem tudom, milyen íze van, de szerintem ők sem) és Dandelion and burdock (a személyes kedvencem - gyermekláncfű és bogáncs üdítő).
Csak hogy látsszon, hogy tudunk palacsintát mi is. Mármint nem én, de a lányok. És aludttejből még olyat!
Itt csak egy sajtszószos tortellinit élvezek elmélyülten a régi ház kertjében piknikezve, ami után egy kis vadászott belga csokis minimuffint ettünk. Így kell ezt.
A költözést nagy örömmel koronáztuk meg első közös fish and chipsünkkel (innen, bár annyira azért nem volt béna, mint amit a pontozás sugallna, még ha "általában" (3:1) a szomszédos Harboursideba megyek is). Sajnos felezés helyett eggyel-eggyel próbálkoztunk, aminek csúfos kudarc lett a vége, mert akkora.
Ez meg az Oreos jégkrémünk, amivel két random srácot is sikerült boldoggá tennünk, mert csak négyes csomagban lehetett venni, és még nem működött a hűtő. Az Oreót nem igazán, de ezt nagyon bírtam. Lsd. az elégedett képem.
Rosario 26. születésnapja a Hoe-n nemzetközi társaságban, az asztalokon: saját készítésű sajttorta, quiche, zöldséges rizssaláta (külön Kátyának ehetetlen hagymamentes változatban is), tonhalkrém sós kekszen, chorizo, fetás paradicsomsaláta, sült zöldséges ciabatta, meg két doboz kivételesen bolti trifle (a becsúszós). Biztos, ami biztos, kapott még három csokitortát a Tescóból az angol barátaitól (ez a kettőt fizet-hármat vihet akciók vége).
Dartingtonnak meg ez a vége: biocider, biovekni, kékpenészes, meg valami hagymás. A fogyasztásáról azért nem posztolnék képeket, mert az arckifejezésünket elnézve egyesek felnőtt tartalomra asszociálhatnának.
Ezt a csodás ciabattát Devonportban sütik, ami épp száz éve egyesült Plymouthhal és East Stonehouse-zal, de sosem tudta ezt a tényt feldolgozni. A városrészt az ottani haditengerészeti bázis miatt nem kímélte se a második világháború, se a későbbi őrült fejlesztési tervek, úgyhogy két kezünkön meg tudnánk számolni, hány épület áll a régiek közül - ezt a régi "városházából" lett közösségi központ alagsorában berendezett kézműves pékségben sütik, és az első, 14 fokos levegő mellett 16 fokos vízben tett uszodai látogatásunkat követően fogyasztottuk egészséggel (és remek hangulatban a második kör vajas rummicsodának köszönhetően).
És igen, eszünk gyümölcsöt is'!!!
