Furcsa módon épp mióta végre élhető hőmérsékletű helyre költöztünk és még az internetet is bekötötték, vagyis akár tölthetnénk is némi időt a tengerparti "nyári rezidencián", ahogy Rosarióval megfogalmaztuk, úgy tűnik, vagy házon kívül töltjük a nap nagy részét, vagy kizárólag a konyhában csoportosulunk véget nem érő ebédekre és vacsorákra, teákra és kávékra. De még ha házon kívül is vagyunk, valahogy akkor sem korsó sörökkel, hanem teákkal és kávékkal érnek lépten-nyomon tetten minket. Már csak emiatt is meg kell emlékeznem egy jócskán megkésett posztban a legújabb hobbimról: a porcelánról. És minden egyéb bögre- és csészeneműről.
Ez itt például a zseniális Bread&Roses első!!! cream tea-je a "magyar kávézónk" keretében Orsival és Fruzsival, valamint az oldalamról lemaradt helyi szervező- és varázserő Kristinával. Bioscone a házi süteményfelelősüktől meglepően jó (bolti) clotted creammel és oké dzsemmel, a verhetetlen - feltehetően adományboltokból származó - porcelánjaikban, egyébként a város egyik legversenyképesebb árán, amit személyes meggyőző erőmmel igyekszem alacsonyan tartani. Ki tudja, túléli-e majd a hely a devoniak és a cornwalliak összecsapását a clotted cream és a dzsem sorrendje ügyében - én devoniul a creammel kezdem, de ismerek törzsvendéget a túlpartról, aki erre csak gúnyosan mosolyog. Ugyanott egyébként Sisak János személyében magyar sommelier péntekenként, kéthetente borklubbal!
Persze nem most kezdődött, engem is a kilencvenes évek közepén talált a bögremánia, amikor mindenki, mindenkinek, minden alkalomra bögrével kedveskedett, minden ajándékcsomagba logós bögrét csempésztek, minden összegyűjtött pontot bögrére lehetett váltani, és be kell vallanom, örömmel ugrottam fejest ebbe az élménybe. Nem mintha valahai sokéves sikertelen kerámiatanulás után ne lettem volna a magyar fazekasságnak eleve nagy barátja, de aztán jött Lengyelország is, négy éve, krakkói ösztöndíjasként egy vásáron: Bolesławiec . A kedvencem még csak nem is a klasszik, hanem Millena. Ahh. De még ekkor sem sirattam, hogy az esküvőre egyetlen árva porcelán bonboniert sem kaptunk, és teljesen gyanútlanul utaztam el tavaly novemberben Londonba családlátogatásra. Amikor is betoppant az életembe Gaboly. Aki egyeseket rémülettel vegyes borzalommal...
...másokat pedig már-már anyai ösztönökkel töltött el...
Megosztó egy figura. Vele kezdődött az igazi bolondéria, még ha voltak is előjelei.
Ahol a tea iránti szerelmem találkozott a különös iránti rajongásommal (majd tökéletes vénkisasszonyságba torkollott), jóval korábban természetesen szintén Anglia volt. És bár azóta megvolt a greenwichi Legyező Múzeum, a londoni Horniman Múzeum és a Barbican egyik modernebb kiskedvese is, az első "ötórai" teámat olyan giccsesen-közhelyesen csodás helyen ittam, mint amilyen Sally Lunn 17. századi fogadója Bathban. Olyan csodás volt, hogy semmilyen írásos vagy fényképes nyoma nem maradt... De emlékét szívemben, komolyan! Olyannyira, hogy otthon aranyáron vettem (pocsék) clotted creamet, és (vacak) scone-t is sütöttem, a mellékelt képen pedig szerepel kollekcióm első dísze, a valaha csodás, állítólag szülés után eladva végleg elsilányult High Tea of Highgate-ben Danitól kapott kék virágos boci-tejkiöntőm, ami rémesen nem harmonizál a rózsás-rózsaszínes, aranyozott csészékkel és a zöld kannával, ami egyenként mind-mind kedves. A kellemes találkozása a tökéletesen haszontalannal, és micsoda tobzódás! Ekkor kellett volna elkezdenem gyanakodni...
Na de térjünk a lényegre: miért angol porcelán??? Nem tudom, Kezdetben csak a kékség vonzott. Macis porcelánbögrém azért lett, mert olcsóbb volt a "cseritibe", mint a boltban lett volna. A Tams bögréinek a pulóverszerű nyomott mintája, a kifinomult porcelánnal szemben a kerámia esetleges monokrómja, a kemencébe tömve szabálytalanná égett szájai vonzottak. Aztán már a színes virágok is megszólítottak. Magam is megdöbbentem, mikor az első aranyszegély befurakodott. És most itt vagyok. Talán tíz fontot sem költöttem az egészre, mert a legdrágább darabot Rosariónak ajándékoztam a születésnapjára, és mégis gazdagabb vagyok egy kisebb party-nyi csengő-zengő áruval, merthogy a padlószőnyeg alatt örökösen meg-megroppanó padlógerendák mindig mozgásban tartják a kollekciómat. Ami valahogy így fest:
Kék csésze alátéttel: TAMS, a legtöbb helyen hatvanas-hetvenes évekre becsülik, egészen a 21. század elejéig húzta a gyár, a régi épületet tavaly dózerolták le, £1.80 a készletért. Macik: Designed by Karen Buckley for Roy Kirkham, 1992. £2 a készletért.
Szintén TAMS, £2 az ötszemélyes készletért.
Boulton, többet nem mondhatok, illetve hogy kézzel festett és van benne valami nagyon kellemes, amitől hosszas idegenkedés után az egyik kedvencem lett. 10p.
Kiln Craft Staffordshire, 1985-re ők voltak a világ legnagyobb bögregyártói, de mára ők is csődbe mentek. 10p.
Whittard, Chelsea, kézzel festett ugyan, de semmi különös, viszont cukorkának Dahl mellé ideálisan bohókás, különösen, mert: 20p.
És végül a flancolás: aranyszegélyű kupica egy dartmoori legendával, vagyis a Widecombe Fair/Tom Pearce nóta részletével a hátán, a dal egy másik szereplőjével, Bill Brewerrel a másik oldalon, 25p; kistányér: Kenmare, Fenton, kézzel festett, vannak vad oldalak, ahol viktoriánusnak nevezik, de az biztos, hogy amikor az eladó meglátta a kezemben, nem akarta odaadni, merthogy a készlet: 90p; leveses csésze: Royal Grafton, ötvenes évek vége, hadi/tengerészeti, £1.50, mert bolondulok épp a bordó-aranyért; a bús kavicstartóm: Empire England, 1952. március (ilyen precízen datálták), '67-ben zártak be, £1.30, azt hiszem.
De láthatóak voltak például a medvések a megfagyós Csillagok háborúja hommage-omon, esetleg a kék csészék Rosarióval kávézva a romkertben és István háta mögött az előző konyhában. Ugye, hogy mindenkinek elkerülték a figyelmét? Ha itt nincs is több mint harmincféle teám, mint általában otthon, igyekszem a módját megadni.
De hogy mire fel a halál a bejegyzés címében? Ha más nem, arra biztosan jó volt egy évig galériát vezetni, hogy el tudjam dönteni, mit tudnék kortárs művészeti projektnek eladni. És amatőr porcelánkedvelő szorgalmas adományboltjáróként azt kell mondanom, az egy-egy pillanatra kézzelfogható halál lenne számomra a legérdekesebb. Hiába gondolhatjuk, hogy könnyű ezeket a kollekciókat összerendezni a nap mint nap duzzadó raktárkészletükből, nagyon ritkán merül fel egy-egy "tematikus" blokk. Néha csak a polcvédő filc mutatja, nem a tavalyi karácsony szellemével állunk szemben, hanem megbecsült darab volt valaha a rémes giccs. Mindig hospice-t támogató boltban futok beléjük. És mindig szertefújja őket másnapra a fogyasztói lendület. De ahogy először fintorogva, aztán kissé melankólikusan felismerjük a sormintát a polcon, egy pillanatra még felsejlik a macska- vagy a fókabarát, esetleg a táncos babákért rajongó idős lengyel. Remélni szoktam, hogy valaki olyanhoz kerülnek majd megint, aki hagyja az unokának, hogy a legelfuseráltabban foltos cicát maszatos manccsal fogdossa. Van annyi, ha nem több ezekben az utolsó pillanatokban, mint a hozzá nem értő, kacattól szabadulók által kihajított, jó eséllyel nászajándékba kapott designer dán salátás villában. Amit persze szintén nem hagyhattam ott. Kellő metafizikai megrögzöttséggel örökké megváltoztathatják az adományboltok otthonosan eklektikus polcai a kíváncsi tekintetünket, amivel a hozzánk közel állók kacatjait is fürkésszük.
