Egy felháborodott olvasója 2014.04.25. 19:42

Első kihívás: én és az angol egészségügy

gyogyszerek.jpg

Tegyük rögtön tisztába: a betegségek, valamint a gyógyszerszedés kifejezetten az önkéntesség fakultatív dimenziójához tartoznak, senkit sem kényszerít arra a szálláshoz vagy zsebpénzhez hasonlóan a "pakkhoz" tartozó egészség- és balesetbiztosítás, hogy éljen is vele. Én viszont, ha nem is épp önszántamból, de kénytelen vagyok, mivel az először, de messze nem utoljára épp négy éve operált arcüregem továbbra is nyúz, ráadásul január óta egy jól fejlett teniszkönyök kísér rögös fordítói életutamon, aminek nem volt elég sem a három hét teljes pihentetés, sem a gyulladásgátlók, sem az ilyen fájdalomcsillapító gél meg az olyan természetes balzsam, sem a könyékvédők; nem, ő a bimbódzó karrieremet akarja. Mindenesetre ameddig az androidos beszédfelismerés nem jut el arra a pontra, hogy nekem egy kényelmes fotelban hátradőlve kelljen diktálnom az újabb kalandokat, melyeket előttem egy gondos virtuális kéz szorgosan ki is szótárazott, és még a kávésbögrémet is a számhoz emeli valaki vagy valami, mert egy darabig bizony az is csak két kézzel ment, és nem is túl magasra... Szóval addig kénytelen vagyok arra koncentrálni, hogy meggyógyuljak. Ami Angliában nem is olyan egyszerű.

Nem azt akarom mondani, hogy az orvosom ennek az ellenkezőjét akarja, de abban, hogy lövése sincs arról, amiről beszélni próbálok neki, teljesen biztos vagyok. Angliában ugyanis néha úgy tűnik, hogy a fő cél nem a betegségek, hanem a betegek elkerülése. Amint belép az ember egy rendelőbe, az első dolog, amit megpillant, egy sor plakát arról, hogy milyen problémákkal forduljon inkább a gyógyszerészéhez szegény túlterhelt "körzetije" helyett. Ha megfogadjuk a plakát-tanácsot - márpedig addig fognak mosolyogva egyre idegesebb "alright"-okat biggyesztni a mondatok végére, míg sarkon nem fordulunk -, rövid úton egy drogéria gyógyszeres polcai között találhatjuk magunkat, ahol a megkeresett "gyógyszerész" előbb váltig azt állítja, hogy az egy termékcsaládhoz tartozó két különböző orrspray pontosan ugyanaz, majd amikor rámutatsz, hogy más van rájuk írva és még a színűk is más, gondosan felolvassa neked a csomagoláson található információt, amit aztán képtelen interpretálni. Sebaj, hiszen a drogériában a gyógyszerész elkerüléséhez is hasznos tanácsokat kapunk, például színes füzetkék formájában, melyek arról igyekeznek meggyőzni, mennyivel bölcsebb is a ma embere, ha mindenre, de a szó szoros értelmében mindenre csak bekap egy szem paracetamolt - komolyabb esetekben ibuprofent -, hiszen valaha egyesek héjában sült krumplit kötöttek a fájó testtájakra, esetleg büdös zoknit szagolgattak orrdugulás ellen. Őszintén szólva nem vagyok róla teljesen meggyőzve, hogy ezek bármivel is hatástalanabbak lettek volna az angol medicina mai csodaszereinél...

gyogyszerek_02.jpg

Végül több fronton párhuzamosan zajló hosszas unszolásra, de még inkább a fájó karom és az engem évről-évre jobban fejlett rettegéssel eltöltő arcüregem sürgetésére csak bejelentkeztem a háziorvosomhoz. Ami nem is volt olyan egyszerű, hiszen, mint az kiderült, amikor érkezésem másnapján a fogadó szerv egyik önkéntesével bevonultam a rendelőbe, gondosan kitöltöttem négy oldalt minden magamat és családomat érintő volt vagy épp aktuális kórról és nyavalyáról, majd átadtam az asszisztensnek, az a legbénább irodai humor jegyében "iktatta" - vagyis azóta se látta senki. Így is sikerült röpke két hét várakozás után eljutnom a rendelőbe, ahol határtalan izgalommal lapozgattam a self-help szekció gyöngyszemeit, akkor még nem is sejtve, hogy a "segíts magadon" az egyetlen, amiben reménykedhetek majd. A rendelőben szintet lépünk: aki idáig eljut a riasztóként működő plakátok után, annak minimum a rák gyanújával kell jelentkeznie, ha nem, a prospektusok alapján egészen biztosan gyanús lesz valami; emellett fiataloknál mindenekelőtt az alkoholizmus és a terhesség, idősebbeknél a (viccen kívül) népbetegségnek tűnő demencia jöhet szóba. Ne számítsunk hát köhécselő egyedekre, amikor megköszörültem a torkom, egyből éreztem, hogy mindenki rájött: ez külföldi.

Ami ezután következett, az leginkább azt a valahai szürreális poznani nyelvi szintfelmérőt idézte fel bennem, amikor egy féllengyel barátnőmmel közös erővel próbáltuk ékes lengyelséggel megértetni az adminisztrátorral, hogy hiába osztott be minket látatlanul a teljesen kezdő csoportba, nyilvánvalóan nem oda tartozunk. (Mondjuk az érveléstechnikai bravúrok anno jobbára megmaradtak a "De hát nem hallja kegyed, hogy éppen lengyelül társalgunk?" makacs ismételgetésénél.) Mindenféle orvosi részletek hosszasabb ismertetése helyett szorítkozzunk erre: vajon milyen ellátásban részesültem, miután felvázoltam a kórtörténetemet, a hátam mögött levő hat arcüregműtétet, a kiutazásom előtti kontroll eredményét, továbbá ismertettem az arcüregemre és a könyökömre valaha alkalmazott összes metódust, külön kiemelve, hogy mostanra erősen ellenjavallt számomra az antibiotikumok használata, ráadásul a szteroid orrspray hatására akkor is tragikusan száraz lesz a szemem, ha ez a mellékhatás olyan ritka, hogy a betegtájékoztató sem említi, valamint hogy igazán, de igazán szükségem lenne egy fül-orr-gégészre, mert műszerek nélkül senki meg nem mondja, hogy állok épp amúgy cisztailag? Mindenekelőtt kaptam egy kiadós kioktatást arról, hogy mindez még nem ok arra, hogy csak úgy fül-orr-gégészhez küldjön, mert akárhogyan is kezelik ezt más (nyilvánvalóan barbár) országokban, Angliában a körzeti orvos kezel mindent, elvégre ő a specialistája - mindennek. (Az én orvosom főleg: a rezüméje szerint a krónikus betegségek szakértője és valami egyetemi program vezetője.) De hajlandó egy hónap múlva visszatérni a kérdésre, ha addigra nem múlik el a négy éve (megyei kórház főorvosa által) kezelt krónikus arcüreggyulladásom az általa felírt antibiotikumtól és a szteroid orrspraytől, aminek a tájékoztatója szerint is mégis mi más, mint látási probléma az egyik mellékhatása. Azt, hogy ibuprofen helyett végül csak felírt a kezemre gyulladásgátlót, tulajdonképpen a diplomáciai képességeim bravúrjaként kellene értékelnem, és azért is vállon kellene veregetnem magam, amiért nem röhögtem fel hangosan, amikor azt ecsetelte, hogy véletlenül se szedjem majd rendszeresen, mert ő és a kollégái mindig azt mondják a betegeknek, hogy kapjanak csak be párat egy-két napig, amikor jónak látják.

Mindenesetre azóta is borzongok, amikor meglátom az általam egyébként a könyvtára, a galériája és az előadásai miatt hőn szeretett Plymouthi Egyetem falán a büszke feliratot, hogy az orvosi kara a negyedik legjobb az országban - ahol ilyen egy nagy tapasztalattal rendelkező orvos, inkább elhallgatnám, hogy egyáltalán létezik a képzés. A magam részéről meg azt hiszem, inkább keresek egy borbélyt, esetleg elnyalogatok egy pohárkával a környék legjobb, bencések készítette kontyalávalójából (egyúttal a skót huligánok nemzeti italából), még ha a "Buckfast tonic wine" felirat alatt az általános "nyugati" túlbiztosítás jegyében gyorsan rögzítik is, hogy ezzel nem akarnak bármiféle gyógyhatásra utalni. Ha az orvosomat sem érdekli az apróbetű, engem miért kellene?

gyogyszerek_03.jpg

(attól tartok, ezt a témát előbb-utóbb még folytatom...)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://plymouthianziksz.blog.hu/api/trackback/id/tr456086803

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása