Nem gondoltam, hogy itt kötök ki. Én disszertálni akartam. Fordítani. Munkát keresni aztán, megélni belőle. Otthon volt, akit berángassak grúz vacsora és Oscar-nyertes film után dizájncukrászdába tejberizsezni Andrássy úti hostelben szállva meg a búcsúéjszakán, és még le is fényképezett, ahogy a desszertem bambulom. Otthon interjú jelent meg velem, otthon felismernek néha, mint fordítót, otthon nem kell a sörözést a bemutatkozástól kezdenem, otthon nem az ágymelegítő, akihez hozzábújok, otthon van könyvespolcom, sok is, nem is beszélve a csinos kisestélyikről meg az ínyenc vaníliarudakról. Itt saját sóm-borsom sincs még a konyhában, senki sem tudja kiejteni a nevem, elfelejtem annyi év angol után, hogy van a ruhaszárító és hogyan kell betűzni (Zulu!), ráadásul lefagyok, amikor indiai angollal szembesülök ártatlannak induló internetaktiválás közben, mintha nem láttam volna eleget ilyet a telefon másik végén. Még az sem kunszt, hogy tudok lengyelül, hiszen az Aldiban is lengyelül pisszen a gyerekre mellettem az apja. De hátha itt szüksége lesz rám valakinek, úgyhogy tizenpár meleg harisnyával és feltehetően haszontalan, ámde csinos ruhákkal, valamint a lengyel-magyar nagyszótárammal felszerelkezve március 6-án megindultam Plymouthba, a kiejthetetlen nevű városba bevándorlóknak segíteni. Meg magamon.
