Még május közepén, amikor úgy tűnt, megpróbálunk totyogó-klubot indítani bevándorló kismamáknak. (A felvételért köszönet Rosario aka Miss Coronadonak!)
Minél cifrább kanyarokat ír le érzésem szerint a szakmai pályafutásom, annál érdekesebbnek tűnik számomra arra visszagondolni, hogyan is juthattam el ide, Plymouthba, hogy az Amber önkéntese legyek - főleg, hogy sokan azt gondolnák, van tipikus önkéntes, például a halasztó vagy frissen végzett egyetemista, a megrögzött világutazó, esetleg olyasvalaki, akinek nincs is rendes szakmája, csak fújja a szél, fújja. Én viszont két ország négy különböző egyetemén összesen négy szakra jártam, a doktori képzésről nem is beszélve, több nyelven beszélek, több területen is van jelentős munkatapasztalatom, műfordítóként tulajdonképpen még nevem is, és attól függően, kivel találkozok, hol tolmácsnak, hol fordítónak, hol családsegítőnek, hol tanárnak, hol műfordítónak, hol kutatónak, hol irodalmárnak tartanak, vagy legalábbis hisznek - és végső soron egyik sem vagyok.
Merthogy mit csinálok itt és most?
- Fordítok - zárvatartási információt, spanyol fánkreceptet a hírlevélbe, önéletrajzot lengyel bevándorlóknak, akik válság előtti vezető állásokat sorolnak fel konyhai kisegítőnek jelentkezve, beleegyezési nyilatkozatot, rendőrségi kérdőívet, leírást a következő kirándulásunk célpontjáról vagy éppen mások repülőjegyeit, akik valaha a tréningünkre igyekeztek. De nem fordítok regényt, novellát, drámát, esszét, cikket vagy tanulmányokat, mint valaha.
- Tolmácsolok - ügyvédi irodában ingyenes első meghallgatásokat válásokról és láthatásokról, munkaügyi segélyért folyó interjúkat, adatváltoztatást telefonon, túlköltekezés miatt letiltott számla miatt bankban, székletminta-gyűjtési tájékoztatót feszengve az irodában, idegenvezetést reneszánsz mechanikus protézisről cornwalli kastélyban. De nem tolmácsolok kiállításmegnyitón vagy irodalmi találkozókon, mint egykor.
- Írok - rövidhíreket a Facebookra, levelet társszervezeteknek, bemutatkozást a hírlevélbe, amiből nem derülhet ki semmi rólam. Például, hogy írtam tanulmányt, recenziót, esszét, kutatási, férjjel közös ösztöndíjas-, meg privátblogot is, és az volt a naiv tervem, hogy harmincéves koromra megvédem a doktori disszertációmat.
- Szerkesztek - közösségi médiát, linkgyűjteményt a támogatási rendszerről, táblázatot a munkanélkülieknek járó uszodai kedvezményekről, rossz angolsággal megírt önértékeléseket valahai ifjúsági cserék résztvevőinek. De nem gondolkozom antológia szerkesztésén vagy arról, hogyan bővítsem a Lengyel Írónők Tárát.
Ez van most - de hol voltam egy, két, öt, kilenc éve?
2013. július 7-én ért véget az első V4 Fesztivál Vácon, amire én fordítottam és feliratoztam a lengyel színház előadását - igaz, a darab maga amerikai volt. A Lengyel Intézetben már az utolsó általam mint galériavezetőként lebonyolított, neodadaista Kuskowski-kiállítás futott, úgyhogy sötét-hűvösben és a közeli Fragolának hála próbálhattam túlélni a kánikulát, miközben még mindig kába voltam kicsit persze a negyedik arcüregműtétemtől, de már vártam, hogy a hónap végén Wrocławba menjek István, vagyis az én - többek között - filmkritikus és fesztiválzsűri-tag férjem után egy utolsó szabadságra a tervezett nagy műfordító-szakdolgozó-disszertáló - és semmiképp sem munkanélküli - évem előtt, amit a varsói Kelet-Európa tanulmányaim befejezése helyett szerettem volna megfinanszírozni magamnak. Ki gondolta volna, hogy négy hónappal később, mire látom, hogy semmire sem jutok, beadom majd a jelentkezésem Plymouthba?
Én csak azon a nyáron fedeztem fel a selfie-készítés bájait, miután az ellopott kicsit-okostelefonom helyett már egy továbbra sem penge, de amolyan szembefotózás-képessel folytattam.
2012. július 7-én Horvátországból igyekeztünk haza Istvánnal, ahol a Varsóból való hazaérkezésemet, a Lengyel Intézetben kapott egyéves állásomat és a következő héten akkor még csak feltehetően esedékes harmadik arcüregműtétemet megünneplendő töltöttük első közös tengerparti nyaralásunk majd' négy napját. Teleszívtuk magunkat napfénnyel, prsuttal, olívaolajjal, olaszos kávéval, ókori romokkal, tengervízzel és sirályvijjogással, örültem, hogy többé-kevésbé befejeztem az első évet, így némi halasztás - és a halasztás miatt elvesztett ösztöndíj összespórolása - után folytathatom majd a Kelet-Európa tanulmányokat, ahol abbahagytam, miközben lelkesedéssel vegyes döbbenettel próbáltam feldolgozni, hogy ím a lengyel kulturális élet magyarországi csúcsszervének munkatársa leszek, megszereztem az abszolutóriumom az Irodalomtudományi Doktori Iskolában és nemsokára megjelenik az újabb (ne mondjunk neveket) "népszerű lengyel fantasy"-fordításom.
Rovinji vigyor.
2011. július 7-én alig értünk még vissza Magyarországra, és éppen Szolnok felé robogtunk azzal a két bőrönddel és hátizsákkal, amivel talán összesen nyolcszor költöztünk onnan-ide, innen-oda egy hónap alatt, mielőtt visszatérhettünk volna az akkor még foglalt lakásunkba. Sokkoló volt a hőség a kölcsönkapott pesti garzonban, sokkoló volt napokkal azelőtt, hogy egyetlen taxis sem vállalt a csomagjainkkal, és végig kellett hurcolni a nehezen otthagyott poznani doktorandusz-életünket a Körúton, sokkoló volt, hogy internetkávézót kellett keresnem, mert az APEH kifizethetetlenül sokra akart büntetni, amiért nem találta a szervezetet, aminek az egy százalékomat utalni akartam. És hiába adtam le például épp egy Szécsi Noémi-recenziót, még fogalmam sem volt, mihez kezdek otthon, ahogy arról sem, hogy nemsokára megkeres a JAK, hogy tolmácsoljak a szigligeti írótáborban, vagy hogy úgy három mikroköltözéssel és alig két héttel később megérkezik majd az email Varsóból, hogy a lengyel állam ösztöndíjasaként felvettek Kelet-Európa tanulmányok szakra.
Ez volt Poznan és a poznani barátaink utolsó ajándéka - az esküvőnkről anno nem készültek profi fotók, viszont KaFronak és Bognának hála az első házassági évfordulónk alkalmából kicsit megkésve, de megszülettek a "beállított" képeink is a Lengyelországba magunkkal vitt, eredetileg az esküvőre tervezett ruhánkban, két tonettszéket és két egyre viharvertebb lampiont cipelve végig a kedvenc helyeinken az utolsó délutánjaink egyikén a városban.
2010. július 7-én a kutatói ösztöndíjammal kombinált nászutunkat töltöttük Krakkóban, István pedig harmadik napja volt a lengyel nyári egyetem büszke - és határozottan álmos - hallgatója. Valószínűleg otthon ejtőzünk, mert koncertre másnap mentünk - Jurek Bozykra, aki feledhetetlenül adta elő a maga ezer évével és különös akcentusával a jazz-klasszikusokat az akkor még a régi Awariában. Friss házasok voltunk, frissen jelent meg az első recenzióm az új nevem alatt, interjúkat készítettek velem és kulturális miniszterrel hívtak találkozóra, de a legfontosabb, hogy tudtuk, hogy megkaptuk a poznani ösztöndíjat, és abban éltünk, hogy egy évet végre a disszertációnknak szentelhetünk majd. Egy hónappal később merült fel, hogy én fordíthatnám azt a bizonyos "népszerű lengyel fantasy-sorozatot".
Azon a nyáron szinte minden képen ilyen idétlenül vigyorogtunk - de hát három lagzival és hiába tanulmányi, na de háromhetes nászúttal nem is csoda!
2009. július 7-én frissen végzett filozófia és lengyel szakos bölcsész és tanárként, na meg egy azóta is védésre váró angol szakos abszolutóriummal már a New Hire-tréning utáni "éles" betanításom tartott az EDS lengyel IT helpdeskjén a régi székházban a Váci úton onnan, rettegtem minden telefoncsörgéstől és hiába akartam, nem tudtam másra gondolni, mint hogy vége "mindennek" (értsd: a bölcsész-létemnek), tekintve, hogy nemhogy nem lettem doktori ösztöndíjas, de csak levelezőre iratkozhattam be a munka miatt, pár héttel előtte egy rosszul elsült szerzői jogi alkudozás miatt visszamondta a magyar kiadó a Chutnik-fordítást, amin akkorra már egy éve pörgött az agyam, egy folyóiratba esetlegesen szerkeszthető - és végül tényleg meg nem valósuló - lengyel nőirodalmi összeállítás pedig túlságosan homályos idea volt, hogy abba kapaszkodjak. Ki gondolta volna, hogy nemsokára nem lesz majd úgy istenigazából ideje Istvánnak megírni egy Tim Burton-recenziót, és így hamarosan párhuzamosan megkezdődik kritikusi pályafutásom is.
Doktori ide, munka oda, nincs olyan, hogy az ember ne örüljön a diplomaosztóján!
2008. július 7-én kicsivel több, mint egy hete érkeztem haza öt hónap után Poznanból, ahol az ország (a krakkói UJ mellett) legjobb lengyel szakán tölthettem egy szemesztert, és ahol végképp bekattant nálam valami a feminizmussal és a genderrel kapcsolatban. Alig pár nappal korábban derült ki, hogy hivatalosan is megtanultam végre lengyelül, mert remekül sikerült a rettenetesen nehéz lengyel állami nyelvvizsgám, nem sokkal korábban jelent meg a harmadik fordításom, sikerült az egyetemi adminisztráció rémeivel megbirkóznom az utolsó (hetedik...) évem előtt, és kezdhettem visszaszokni ahhoz, hogy van otthonom: három nappal később például bizonyíthatóan zureket főztem porból a rezsón Vácott.
Ez már augusztus, és ha jól belegondolok, utoljára volt együtt a születésnapomon a család. Vigyorgok, mint a tejbetök, mert nemzetközi konferenciára viszont aznap válogattak be először.
2007. július 7-én épp két napja értem haza Danitól, az akkorra majdnem egy éve Angliában élő öcsémtől a nagy angol túránkról, amikor is eljutottunk Winchesterbe, Oxfordba, Cardiffba, Canterburybe, Glastonburybe és Wellsbe, és másnap éjjel indultam útnak nyári egyetemre Lublinba, amit amolyan ajándékba kaptam a lektor ajánlása révén lelkes, de nyári egyetemre pályázásban reménytelenül sikertelen lengyelesként. Akkor még öregnek és megcsontosodottnak éreztem magamat a magam majdnem 23 évével - ekkor még ki sejthette, de szerencsére a következő három hétben visszafiatalodtam a saját koromhoz. És már Poznanon járt az eszem, mert tudtam, hogy odautazok következő tavasszal lengyel szakosnak.
Megilletődve Oxfordban. Akkor még nem tudtam, hogy pár héttel később egy ottani diák egy életre megingat bennem valamit Lublinban, mikor megkérdezi, vannak a bérelhető szobák egy olyan fejlődő országban, amilyen Magyarország, vagy pajtákba kell éjszakára bekéretőzni.
2006. július 7-én éppen Danival voltam a Balatonon - ki gondolta volna, hogy utoljára, hiszen két hónappal később Angliába költözött, és azóta sem voltunk egyszerre ott. Mi már tudtuk, hogy Vácra költözünk, sőt, én már azt is tudtam, hogy nem sokkal később Lengyelországba utazok a rokonokhoz, aztán ki is költözök fél évre az első ösztöndíjammal Krakkóba az UJ lengyel nyelvi képzésére, amiről akkor és ott azt hittem, úgy megtanít majd lengyelül, hogy az lesz az első és utolsó ösztöndíjam. De akkor még az ürmöst kerülgettük, amit a hegyről hozott Dani, szép volt a nyár, a fene se akart csomagolni, és most jövök rá, hogy azóta sem láttam a képen látható, Prágából származó Mucha-plakátot.
Én és a költözés átláthatatlan káosza.
2005. július 8-án ellenben, és eddig ér a minden rögzítő digitális fényképezőgépek előtti emlékezet, a megdöbbentően nehéznek bizonyuló, kialvatlanul és örök késésben, de a filozófiához vissza- és a lengyelre rátalálva mégis valahogy a továbbhaladáshoz elég lelkesen töltött első háromszakos évem lezárásaként épp érfestéses szemfenék fényképezésen voltam, mert nem tudta még senki, nem áll-e valami komoly a fejfájásaim és a vacakoló rövidlátásom mögött, és volt ott valami... De mint két hónappal később kiderült, csak kínos komolyságú vashiányom volt azon a migrének sújtotta nyáron, az emlegetett Dani viszont halálra röhöghette magát azon, hogy a kontrasztanyagtól sárgán parádéztam egész délután.
A szerencse forgandó, nem igaz? És a legkevésbé sem szükségszerű, hogy egyenes és jól kiszámítható út vezessen ahhoz, hogy valaki EVS-önkéntes legyen. Különben meg lehet, hogy vagyok én tolmács, fordító, családsegítő, tanár, műfordító, de még irodalmár meg kutató is. Minden látszat ellenére. Mint ahogyan minden látszat ellenére mégis csak nyár van Angliában is.
