Egy felháborodott olvasója 2014.08.25. 14:56

Mert mit adott nekem az RSI?

rsi.jpgLegjobb tudomásom szerint az RSI (repetitive strain injury, ismétlődő megerőltetés okozta sérülés) az oka annak, hogy mostanra hét hónapja fáj mindkét könyököm és kezem. Volt rosszabb - február elején, amikor eldőlt, hogy kénytelen leszek radikális pihentetésbe fogni, úgyhogy három hétig művészfilmeket néztem otthon, lehetőleg mozdulatlanul fekve, még a "play" lenyomása sem ment általában elsőre, de másodjára sem, én hajoltam le a reggeli kávémhoz és ott pityeregtem a megkezdett fordítás és a hat évre megírásra váró angol szakdolgozatom friss jegyzetei fölött, mert nem tudtam nemhogy írni vagy gépelni, de lapozni sem. Hét hónappal, három különböző gyulladáscsökkentő fájdalomcsillapítóval, vagy négy krémmel/géllel, egy tinktúrával, egy teával, két bandázzsal, öt akupunktúrás kezeléssel, sebészeti vizsgálattal, három konzultáció után napi háromszori gyógytornával, 26 kilométer mellúszással és őrülten sok pihentetéssel később még mindig ott tartok, hogy csak szeretném 29 évi jó szokásomhoz hűen folyton könyökölve a fejemet támasztani, átugrom a szakácskönyvben azokat a recepteket, amihez gyúrni kell és akkor sem verek semmit habosra, ha a recept ragaszkodik hozzá, ahogyan selyemkendőt sem veszek fillérekért a bolhán, mert úgysem tudnám kimosni, de még esténként olvasva is igyekszem a könyvet az ölemben tartani, lapozni így is épp elég macera. Összehasonlíthatatlanul kevesebbet írok és gépelek, emiatt pedig... Emiatt pedig nem fordítok. És nem kis túlzás azt állítani, hogy valami nagyon eltört bennem aznap, amikor az általam fordított regénysorozat ötödik kötetének a határideje úgy ért, hogy nem tíz és nem húsz oldal hiányzott, de el sem készült ennyi belőle...

Na de, legyünk pozitívak, adott is az RSI (bár az igazat megvallva inkább kényszerített), és most, hogy az augusztus közepétől június közepéig tartó esős évszak Plymouthba beköszöntött, talán végre megírhatom az utazásaimat is. Mert mit tehet az, akinek nem akar mozogni a keze-könyöke és megrögzött bölcsész-műfordító létére nem tud se gépelni, se írni, se olvasni? Na mit? Hát mozgathatja minden más tagját! Úgyhogy először is elmentem úszni...

úsz0.jpg

Ami nekem nem ment olyan gyorsan, mint Rosariónak, április 19-én például csak bokáig sétáltam be visongva és a kínok kínjának tűnt a víz puszta gondolata is. A helyi Hannah persze mosolyog az előtérben némi tapicskolást követően, de higgye csak el nekem mindenki, jobb, ha nem látja az arcom a képen... De aztán május végén lementünk 14 fokos levegő mellett 15-16 fokos vízben úszni a szabadtéri tengervizes medencébe, és túléltük (lsd. lent)! Aztán két órával később, amikor újra elkezdett fájni a karom, belém hasított a felismerés, hogy a hideg víz meg a mozgás lehet, nem is olyan rossz ötlet... Úgyhogy június közepén megvettem a szezonbérletem, és mostanra 28 alkalommal összesen 26 kilométert úsztam össze. Ami nem tűnik túl nagy diadalnak, tudom, de én 16 éve, mióta abbahagytam a karatét, nem sportoltam a világon semmit rendszeresen, ahhoz képest az első jajnembírom-jajnemkapoklevegőt-jajhogyiskellmellúszni 400 métertől a heti három. különösebb pihenő nélküli 1300-ig eljutni nekem igenis, igenis valami :) Nem is beszélve arról, hogy kölyökkorom óta nem voltam olyan barna, mint most.

úsz1.jpg

Ráadásul aki 20 fokos vízben úszik a nyár nagyobb részében, annak halálosan kellemes az ennél melegebb, de a hidegebbtől sem retten vissza rögtön - ésszerű határok között, mert most, hogy beköszöntött az ősz és tegnap négy rétegben túráztam, azért akkor sem megyek le, ha szerdán a tizennyolc fokos vízben némi kezdeti bazdmegelés után még többé-kevésbé vígan úsztam és tudom, hogy így sem fagynék bele... A legfontosabb viszont, hogy míg  a barátaink a "nem, pfujj, hideg, jaj" ismételgetésével vannak elfoglalva egy hétvégi kiruccanás tengerparti szakaszán, mi egyszerűen csak boldogan csobbanhatunk egyet! Na jó, mióta elsodorta a szemüvegemet az óceán St Ives-ban és úgy kellett visszatalálnom a magam mínusz nyolcával a hostelba olyan útvonalon, amerre még sosem jártam, aztán az újszemüveges fejfájással és "domborzati vaksággal" túráznom egész nap a parton... Szóval azóta idegesen szorongatom a szemüvegem, ha abban merészkedek be, és a harmincadik születésnapomra beszereztem életem első dioptriás úszószemüvegét is, amit mondjuk az idő miatt egyelőre csak szárazon szokok - de eljön még az ideje annak is!

úsz2.jpg

Na de akármilyen jó is az úszás, csak napi egy órára szól, és akármilyen szép is az art deco Tinside, csak ugyanazt látom oda-vissza, oda-vissza úszva... Úgyhogy amint felfogtam, hogy tényleg nem fogok tudni másodállásban szabadúszóként dolgozni, vagyis nem kell automatikusan nemet mondanom, ahányszor csak elhívna valahová valaki, valamint, hogy a nehezen megkeresett félretett pénzemet idővel mindenképp fel fogják falni a kétes reménnyel kecsegtető akupunktúrás kezelések, a trackball egerek és más kütyük, na meg a gyógyszerek, és ez ellen nem sokat tehetek, legfeljebb elverhetem, mielőtt még mindez bekövetkezhetne... Szóval elkezdtem annál a tűpárnaként meditatív szunyókálással töltött órácskánál maradandóbb élményeket szolgáltató módokat is keresni arra, hogyan töltsem az időm és költsem a tartalékaim, mielőtt még semmit sem viszek haza ebből az angliai évből, csak az irodai monotónia (erről majd máskor), a többhavi eső, a kezelések, meg a segédeszközök emlékeit. És lőn: láttam egy szép darabot Plymouthból, Devonból és Cornwallból, még többet is, mint amennyit a Tripadvisor be enged pöttyözni, erősödtem kicsit, mert hogyan ne, és mivel a kezemet mindeközben vígan lógázhattam, még pihentem is. Na, inkább erről szeretnék majd írni legközelebb.

tripadvisor aug 25.jpg

 

PS. Egyébként akármilyen szkeptikusnak is hathat, amit az akupunktúráról írtam, akinek van makacs baja, meg lehetőleg pénze is, mindenképpen próbálja ki! Rám gyógyító hatással volt, ha nem is feltétlenül az ízületeimre és az arcüregemre, de az idegeimre mindenképpen. Mire elmentem, már egy ideje ide-oda pofozgatott a sokszor felháborítóan dilettánsnak ható angol egészségügy, akiknek köszönhetően szedtem például antidepresszánst az arcüregemre (ok: sérült ideg rossz üzenetet küld az agynak a.k.a. krónikus fájdalom), amitől elaludtam tolmácsolás (!!!) közben, de sebészhez is előbb utaltak, mint gyógytornászhoz... Szóval fáradt voltam, feszült, fájtak a karjaim és egyre ramatyabb lett a kedvem. Az első akupunktúrás kezelés után ugyan egy álló hétig rémálmaim voltak, mintha életem összes problémáját végig kellett volna vennem éjjelente, de valahogy kezdtem feltöltődni energiával, másnap lementem úszni és azóta is úszok, a második alkalomtól pedig én, aki sosem tudtam relaxálni, olyan vidáman alszok tűkkel az arcomban az asztalon, hogy csak na. Nyilván nem csak az akupunktúra, csak az úszás, csak a túrázás vagy csak a napfény az oka, de annyit hallottam egy időben, hogy szinte ragyogok, mintha csak kicseréltek volna, hogy már-már kezdtem elhinni. De persze csak ezért inkább senkinek se legyen makacs nyavalyája!

Szólj hozzá!

Egy felháborodott olvasója 2014.07.08. 23:45

Kételyek esős júliusra: ki vagyok én és mit csinálok itt?

2014.jpg

Még május közepén, amikor úgy tűnt, megpróbálunk totyogó-klubot indítani bevándorló kismamáknak. (A felvételért köszönet Rosario aka Miss Coronadonak!)

Minél cifrább kanyarokat ír le érzésem szerint a szakmai pályafutásom, annál érdekesebbnek tűnik számomra arra visszagondolni, hogyan is juthattam el ide, Plymouthba, hogy az Amber önkéntese legyek - főleg, hogy sokan azt gondolnák, van tipikus önkéntes, például a halasztó vagy frissen végzett egyetemista, a megrögzött világutazó, esetleg olyasvalaki, akinek nincs is rendes szakmája, csak fújja a szél, fújja. Én viszont két ország négy különböző egyetemén összesen négy szakra jártam, a doktori képzésről nem is beszélve, több nyelven beszélek, több területen is van jelentős munkatapasztalatom, műfordítóként tulajdonképpen még nevem is, és attól függően, kivel találkozok, hol tolmácsnak, hol fordítónak, hol családsegítőnek, hol tanárnak, hol műfordítónak, hol kutatónak, hol irodalmárnak tartanak, vagy legalábbis hisznek - és végső soron egyik sem vagyok.

Merthogy mit csinálok itt és most?

  • Fordítok - zárvatartási információt, spanyol fánkreceptet a hírlevélbe, önéletrajzot lengyel bevándorlóknak, akik válság előtti vezető állásokat sorolnak fel konyhai kisegítőnek jelentkezve, beleegyezési nyilatkozatot, rendőrségi kérdőívet, leírást a következő kirándulásunk célpontjáról vagy éppen mások repülőjegyeit, akik valaha a tréningünkre igyekeztek. De nem fordítok regényt, novellát, drámát, esszét, cikket vagy tanulmányokat, mint valaha.
  • Tolmácsolok - ügyvédi irodában ingyenes első meghallgatásokat válásokról és láthatásokról, munkaügyi segélyért folyó interjúkat, adatváltoztatást telefonon, túlköltekezés miatt letiltott számla miatt bankban, székletminta-gyűjtési tájékoztatót feszengve az irodában, idegenvezetést reneszánsz mechanikus protézisről cornwalli kastélyban. De nem tolmácsolok kiállításmegnyitón vagy irodalmi találkozókon, mint egykor.
  • Írok - rövidhíreket a Facebookra, levelet társszervezeteknek, bemutatkozást a hírlevélbe, amiből nem derülhet ki semmi rólam. Például, hogy írtam tanulmányt, recenziót, esszét, kutatási, férjjel közös ösztöndíjas-, meg privátblogot is, és az volt a naiv tervem, hogy harmincéves koromra megvédem a doktori disszertációmat.
  • Szerkesztek - közösségi médiát, linkgyűjteményt a támogatási rendszerről, táblázatot a munkanélkülieknek járó uszodai kedvezményekről, rossz angolsággal megírt önértékeléseket valahai ifjúsági cserék résztvevőinek. De nem gondolkozom antológia szerkesztésén vagy arról, hogyan bővítsem a Lengyel Írónők Tárát.

Ez van most - de hol voltam egy, két, öt, kilenc éve?

2013. július 7-én ért véget az első V4 Fesztivál Vácon, amire én fordítottam és feliratoztam a lengyel színház előadását - igaz, a darab maga amerikai volt. A Lengyel Intézetben már az utolsó általam mint galériavezetőként lebonyolított, neodadaista Kuskowski-kiállítás futott, úgyhogy sötét-hűvösben és a közeli Fragolának hála próbálhattam túlélni a kánikulát, miközben még mindig kába voltam kicsit persze a negyedik arcüregműtétemtől, de már vártam, hogy a hónap végén Wrocławba menjek István, vagyis az én - többek között - filmkritikus és fesztiválzsűri-tag férjem után egy utolsó szabadságra a tervezett nagy műfordító-szakdolgozó-disszertáló - és semmiképp sem munkanélküli - évem előtt, amit a varsói Kelet-Európa tanulmányaim befejezése helyett szerettem volna megfinanszírozni magamnak. Ki gondolta volna, hogy négy hónappal később, mire látom, hogy semmire sem jutok, beadom majd a jelentkezésem Plymouthba?

2013.02.jpg

Én csak azon a nyáron fedeztem fel a selfie-készítés bájait, miután az ellopott kicsit-okostelefonom helyett már egy továbbra sem penge, de amolyan szembefotózás-képessel folytattam.

2012. július 7-én Horvátországból igyekeztünk haza Istvánnal, ahol a Varsóból való hazaérkezésemet, a Lengyel Intézetben kapott egyéves állásomat és a következő héten akkor még csak feltehetően esedékes harmadik arcüregműtétemet megünneplendő töltöttük első közös tengerparti nyaralásunk majd' négy napját. Teleszívtuk magunkat napfénnyel, prsuttal, olívaolajjal, olaszos kávéval, ókori romokkal, tengervízzel és sirályvijjogással, örültem, hogy többé-kevésbé befejeztem az első évet, így némi halasztás - és a halasztás miatt elvesztett ösztöndíj összespórolása - után folytathatom majd a Kelet-Európa tanulmányokat, ahol abbahagytam, miközben lelkesedéssel vegyes döbbenettel próbáltam feldolgozni, hogy ím a lengyel kulturális élet magyarországi csúcsszervének munkatársa leszek, megszereztem az abszolutóriumom az Irodalomtudományi Doktori Iskolában és nemsokára megjelenik az újabb (ne mondjunk neveket) "népszerű lengyel fantasy"-fordításom.

2012.JPG

Rovinji vigyor.

2011. július 7-én alig értünk még vissza Magyarországra, és éppen Szolnok felé robogtunk azzal a két bőrönddel és hátizsákkal, amivel talán összesen nyolcszor költöztünk onnan-ide, innen-oda egy hónap alatt, mielőtt visszatérhettünk volna az akkor még foglalt lakásunkba. Sokkoló volt a hőség a kölcsönkapott pesti garzonban, sokkoló volt napokkal azelőtt, hogy egyetlen taxis sem vállalt a csomagjainkkal, és végig kellett hurcolni a nehezen otthagyott poznani doktorandusz-életünket a Körúton, sokkoló volt, hogy internetkávézót kellett keresnem, mert az APEH kifizethetetlenül sokra akart büntetni, amiért nem találta a szervezetet, aminek az egy százalékomat utalni akartam. És hiába adtam le például épp egy Szécsi Noémi-recenziót, még fogalmam sem volt, mihez kezdek otthon, ahogy arról sem, hogy nemsokára megkeres a JAK, hogy tolmácsoljak a szigligeti írótáborban, vagy hogy úgy három mikroköltözéssel és alig két héttel később megérkezik majd az email Varsóból, hogy a lengyel állam ösztöndíjasaként felvettek Kelet-Európa tanulmányok szakra.

2011.JPG

Ez volt Poznan és a poznani barátaink utolsó ajándéka - az esküvőnkről anno nem készültek profi fotók, viszont KaFronak és Bognának hála az első házassági évfordulónk alkalmából kicsit megkésve, de megszülettek a "beállított" képeink is a Lengyelországba magunkkal vitt, eredetileg az esküvőre tervezett ruhánkban, két tonettszéket és két egyre viharvertebb lampiont cipelve végig a kedvenc helyeinken az utolsó délutánjaink egyikén a városban.

2010. július 7-én a kutatói ösztöndíjammal kombinált nászutunkat töltöttük Krakkóban, István pedig harmadik napja volt a lengyel nyári egyetem büszke - és határozottan álmos - hallgatója. Valószínűleg otthon ejtőzünk, mert koncertre másnap mentünk - Jurek Bozykra, aki feledhetetlenül adta elő a maga ezer évével és különös akcentusával a jazz-klasszikusokat az akkor még a régi Awariában. Friss házasok voltunk, frissen jelent meg az első recenzióm az új nevem alatt, interjúkat készítettek velem és kulturális miniszterrel hívtak találkozóra, de a legfontosabb, hogy tudtuk, hogy megkaptuk a poznani ösztöndíjat, és abban éltünk, hogy egy évet végre a disszertációnknak szentelhetünk majd. Egy hónappal később merült fel, hogy én fordíthatnám azt a bizonyos "népszerű lengyel fantasy-sorozatot".

2010.JPG

Azon a nyáron szinte minden képen ilyen idétlenül vigyorogtunk - de hát három lagzival és hiába tanulmányi, na de háromhetes nászúttal nem is csoda!

2009. július 7-én frissen végzett filozófia és lengyel szakos bölcsész és tanárként, na meg egy azóta is védésre váró angol szakos abszolutóriummal már a New Hire-tréning utáni "éles" betanításom tartott az EDS lengyel IT helpdeskjén a régi székházban a Váci úton onnan, rettegtem minden telefoncsörgéstől és hiába akartam, nem tudtam másra gondolni, mint hogy vége "mindennek" (értsd: a bölcsész-létemnek), tekintve, hogy nemhogy nem lettem doktori ösztöndíjas, de csak levelezőre iratkozhattam be a munka miatt, pár héttel előtte egy rosszul elsült szerzői jogi alkudozás miatt visszamondta a magyar kiadó a Chutnik-fordítást, amin akkorra már egy éve pörgött az agyam, egy folyóiratba esetlegesen szerkeszthető - és végül tényleg meg nem valósuló - lengyel nőirodalmi összeállítás pedig túlságosan homályos idea volt, hogy abba kapaszkodjak. Ki gondolta volna, hogy nemsokára nem lesz majd úgy istenigazából ideje Istvánnak megírni egy Tim Burton-recenziót, és így hamarosan párhuzamosan megkezdődik kritikusi pályafutásom is.

2009.JPG

Doktori ide, munka oda, nincs olyan, hogy az ember ne örüljön a diplomaosztóján!

2008. július 7-én kicsivel több, mint egy hete érkeztem haza öt hónap után Poznanból, ahol az ország (a krakkói UJ mellett) legjobb lengyel szakán tölthettem egy szemesztert, és ahol végképp bekattant nálam valami a feminizmussal és a genderrel kapcsolatban. Alig pár nappal korábban derült ki, hogy hivatalosan is megtanultam végre lengyelül, mert remekül sikerült a rettenetesen nehéz lengyel állami nyelvvizsgám, nem sokkal korábban jelent meg a harmadik fordításom, sikerült az egyetemi adminisztráció rémeivel megbirkóznom az utolsó (hetedik...) évem előtt, és kezdhettem visszaszokni ahhoz, hogy van otthonom: három nappal később például bizonyíthatóan zureket főztem porból a rezsón Vácott.

2008.jpg

Ez már augusztus, és ha jól belegondolok, utoljára volt együtt a születésnapomon a család. Vigyorgok, mint a tejbetök, mert nemzetközi konferenciára viszont aznap válogattak be először.

2007. július 7-én épp két napja értem haza Danitól, az akkorra majdnem egy éve Angliában élő öcsémtől a nagy angol túránkról, amikor is eljutottunk Winchesterbe, Oxfordba, Cardiffba, Canterburybe, Glastonburybe és Wellsbe, és másnap éjjel indultam útnak nyári egyetemre Lublinba, amit amolyan ajándékba kaptam a lektor ajánlása révén lelkes, de nyári egyetemre pályázásban reménytelenül sikertelen lengyelesként. Akkor még öregnek és megcsontosodottnak éreztem magamat a magam majdnem 23 évével - ekkor még ki sejthette, de szerencsére a következő három hétben visszafiatalodtam a saját koromhoz. És már Poznanon járt az eszem, mert tudtam, hogy odautazok következő tavasszal lengyel szakosnak.

2007.JPG

Megilletődve Oxfordban. Akkor még nem tudtam, hogy pár héttel később egy ottani diák egy életre megingat bennem valamit Lublinban, mikor megkérdezi, vannak a bérelhető szobák egy olyan fejlődő országban, amilyen Magyarország, vagy pajtákba kell éjszakára bekéretőzni.

2006. július 7-én éppen Danival voltam a Balatonon - ki gondolta volna, hogy utoljára, hiszen két hónappal később Angliába költözött, és azóta sem voltunk egyszerre ott. Mi már tudtuk, hogy Vácra költözünk, sőt, én már azt is tudtam, hogy nem sokkal később Lengyelországba utazok a rokonokhoz, aztán ki is költözök fél évre az első ösztöndíjammal Krakkóba az UJ lengyel nyelvi képzésére, amiről akkor és ott azt hittem, úgy megtanít majd lengyelül, hogy az lesz az első és utolsó ösztöndíjam. De akkor még az ürmöst kerülgettük, amit a hegyről hozott Dani, szép volt a nyár, a fene se akart csomagolni, és most jövök rá, hogy azóta sem láttam a képen látható, Prágából származó Mucha-plakátot.

2006.02.JPG

Én és a költözés átláthatatlan káosza.

2005. július 8-án ellenben, és eddig ér a minden rögzítő digitális fényképezőgépek előtti emlékezet, a megdöbbentően nehéznek bizonyuló, kialvatlanul és örök késésben, de a filozófiához vissza- és a lengyelre rátalálva mégis valahogy a továbbhaladáshoz elég lelkesen töltött első háromszakos évem lezárásaként épp érfestéses szemfenék fényképezésen voltam, mert nem tudta még senki, nem áll-e valami komoly a fejfájásaim és a vacakoló rövidlátásom mögött, és volt ott valami... De mint két hónappal később kiderült, csak kínos komolyságú vashiányom volt azon a migrének sújtotta nyáron, az emlegetett Dani viszont halálra röhöghette magát azon, hogy a kontrasztanyagtól sárgán parádéztam egész délután.

A szerencse forgandó, nem igaz? És a legkevésbé sem szükségszerű, hogy egyenes és jól kiszámítható út vezessen ahhoz, hogy valaki EVS-önkéntes legyen. Különben meg lehet, hogy vagyok én tolmács, fordító, családsegítő, tanár, műfordító, de még irodalmár meg kutató is. Minden látszat ellenére. Mint ahogyan minden látszat ellenére mégis csak nyár van Angliában is.

Szólj hozzá!

Egy felháborodott olvasója 2014.06.14. 22:15

Kulinária önkéntesfokon

Szeretek enni.

Tessék, kimondtam. Amikor az első blogomat elkezdtem 2006-ban, a lengyel és ösztöndíjas konyha már akkor is központi szerepet játszott a bloggeri életművemben, mely elköteleződésem valószínűleg abban csúcsosodott ki, amikor egy poznani konferencián a gasztronómiai újságírást (nő)irodalmi rangra igyekeztem emelni. Állítólag meggyőzően, de legalábbis meggyőződéssel, azt tanúsíthatom. Az evés olyannyira fontos örömforrás az életemben, hogy Kasia Sowula - egy általam ismert, fordított, emberként és íróként is kedvelt lengyel szerző - egyszer a varsói MiTo teraszán kisebb tesztet is lefuttatott arról, a férjem, a közélet, a kultúra vagy fogások részletes elemzése közben éledek fel jobban. Állítólag amint ízekre kezdek emlékezni, felcsillan a szemem, mosolyra húzódik az arcom, és valami furcsa módon a legkomorabb nap legkomorabb beszélgetése alatt is energia tölt el. Na, így vagyok én az evéssel. A főzéshez való visszatalálásom viszont akadozik, miután hat arcüregműtéttel és általában véve ötévnyi permanens arcüreggyulladással a hátam mögött alig-alig van szaglásom, sőt, István szerint amit érezni vélek, azt is jobbára csak hallucinálom. De esküszöm, igyekszem.

Amit az önkéntesség nem könnyít meg. Le kell szögezni, az EVS-program mindenütt biztosít valamiféle ellátást és még senki sem halt éhen. Igen ám, csakhogy ugyanaz a szállásra és ellátásra elkülönített összeg nem ugyanazt éri Lengyelországban, Romániában vagy Angliában. Itt heti 27 font nagyon, nagyon keveset ér. Annyit, hogy kezdetben még az is felmerült, egyezkedni kellene a hajléktalanjainkat tartós élelmiszerrel ellátó szervezettel, hogy néha nekünk is csurranjon-cseppenjen egy zsák rizs. A megoldás végül nem ez lett - persze az otthoni megtakarításaink és a program által biztosított zsebpénzünk terhére folytatott gasztronómiai kihágások mellett -, hanem a "heating hour" (értsd: a napi egyetlen óra fűtési keretünk) mellett elsőként a szókincsünkbe kúszó kifejezés: a vadászat. Aki látott már minket hat előtt szabadulni munkából, tudja, mit jelent a csillogó tekintet: Hunting Time.

Vácon ütközött már agresszióval vegyes értetlenségbe kisboltban az arra tett kísérletem, hogy a frissen rám sózott, de egy hete lejárt túró rudit visszacseréljem. Itt ilyen nincs. Ami aznap jár le, annak aznap el kell tűnnie. Néha egészen nevetséges áron, de akkor is. Minden boltnak megvan a maga stratégiája, de a legfontosabb, amit magától a szervezetünk vezetőjétől tanultunk meg az első héten egy sajátos tréning keretében, a sárga címkék felismerése. És persze néha a gyorsaság, bárki tanúsíthatja, aki látott engem a Marks&Spencerben vetődni egy szülinapi zsúrra szánt leárazott trifle után. Elkaptam. De lássuk, mire képesek a profik.

hunting01.jpg

A képen: soda bread. amiről így legalább megtudhattam, hogy nem szeretem :) Hot cross bun, ami húsvéti süteményként végezte, palacsinta, ami háztartásunkban hagyományosan István feladata és ezért a mai napig nem voltam hajlandó megtanulni, sushi (M&S a legjobb a csomagoltak közül, csak így zárójelben) és a sós karamellás sajttorta, amiről a mai napig nagyon kellemes emlékeket őrzök, már úgy a fotón kívül is. £3.60 - kb. mint egy kis adag fish and chips

hunting02.jpg

Még olcsóbb hot cross bun, ami csatlakozott a húsvéti felfújthoz, mindenféle zöldek. köztük egy vörös pesztós sült paprika-saláta könyvtár előtt vacsorára, össz. £2.95 - kb. mint egy pint sör

hunting04.jpg

Oh, mennyei, mennyei dőzsölés volt aznap! Karamellás habcsók, marinált csirkemell, vega gumicukor (nem meggyőző, úgyhogy hála az égnek nem ettől fogok visszaszokni), még több sushi és az a vajas-rumos ital, ami a hajnali Morris Men-nézés és az első strandolás után is megmentett minket a kiadós tüdőgyulladástól, egyébként cuki üvegpoharakban, melyek azóta is konyhánk díszei, ráadásul szerepeltek is már itt korábban. £7, ami egy normál adag fish and chips, de jobb helyeken még mindig mushy peas nélkül, pedig az még a krumplinál is jobb!

hunting03.jpg

Ez a smoothie (a Wikipédia szerint szimplán gyümölcsturmix) már nem a Marks&Spencerből van, ahová dőzsölni járunk fél- meg negyedáron, hanem a Bread and Roses melletti Sainsbury's-ből, de hasonlóba bele lehet néha botlani a The Co-operative leárazott hűtőjében is. 35p értékelhetetlenül kevés pénz Angliában, boltban egy zsömle sem jön ki belőle, és ennél kevesebbet csak a Tescóban fizethet az ember valamiért, ha jókor, jó időben...

hunting05.jpg

Igen, a képen látható egy csomag répa, egy csomag teljes kiőrlésű zsömle és az otthagyhatatlan palacsinta összesen 18p volt. Ennél tízszer többe került az a lengyel baracklekvár a Krakowski Kredensben, amit aztán a palacsintára kentem... De pazar :)

Ugye, micsoda móka? Így aztán egy időre leszoktunk a főzésről, mert tudjuk, hogy háromkor a Tescóba kell menni ebédért, öt után a Marks and Spencerbe vacsoráért, ha pedig például kedden sétálok haza a heti mozi után este tíz körül, épp elcsípem az utolsó kört a Tescóban és a Co-operativeben. Különben meg mindig, mindenhol a sárga címkét keressük, mert néha csak sportból is érdemes valamit megkóstolni. A humuszra például a vadászat szoktatott rá, és csak így tudtam meg, hogy hiába tűnt a citromos-korianderes a legígéretesebbnek, én valójában a sült paprikásat szeretem. De csak ezért ettem fekete rizses-garnélás babsalátát is, amit kár, hogy azóta sem láttam a Tescoban, mert kimondottan jó a soha-el-nem fogyó garnélás tésztasalátájukhoz képest. Kipróbáltam a Marks and Spencer meglepően jó grillezett céklasalátáját, ami annyira népszerűtlen volt valamiért, hogy minden este a nyakukon ragadt és egy hétig győzködtem magam, hogy megreszkírozzam - erre kivonták. A céklás quinoa viszont akármilyen trendi, a hűtőmbe penészedett az első nekifutás után. Hát ki akarna ilyen izgalmak mellett még főzni is?

A fordulatot Kristina hozta, akit tanítunk is magyarra hétfő esténként a "magyar kávézóban", meg nem is, viszont régi Abel&Cole vásárlóként megajándékozott egy kuponnal, amivel ajándékba kaptam az első biozöldség- és gyümölcsdobozom - holnapután érkezik a harmadik, azóta a tejet is velük hozatom, és hiába van aranyárban a vadászathoz képest, most hallatlanul élvezem, hogy visszaadta a főzési kedvem. Főleg, mert amikor Rosariót is rá tudom venni, hogy beszálljon a mókába, van "orrom" is :) Így követtem el például a Facebook-oldalra már felkerült gomba-pasandát...

abelandcole01.jpg

...és ma, immár másodszorra ezt a chilis-gyömbéres-fokhagymás-ciderecetes-mézes-lime-os rizst is kínai kellel, amiről a gyerekkori rakottasok után sosem gondoltam volna, hogy menő zöldség is lehet (a képen "ronda és finom", mert összekeverem ahelyett, hogy a rizs mellé tálalnám - de szerintem pont olyan, de olyan finom így is!)

abelandcole02.jpg

Az olívaolajjal és sóval tunningolt sült spárgát viszont csak futólag tudom megmutatni, mert inkább ettük, mint fényképeztük:

kaja10.jpg

 Aki dohogott már otthon azokon a recept-utasításokon, hogy "végy egy marék friss koriandert", biztosan értékelné, hogy még itt a világ végén is, ahol nem találok egy rendes könyves rendezvényt vagy képregényboltot, és ahová messze kevesebb film jut el, mint az oly "keleti" Budapestre vagy akár Krakkóba, mindent be lehet szerezni a városban egy körrel. Na jó, kivéve, ha vagyok olyan bolond, hogy magyarosat szeretnék főzni...

De morgás helyett következzen még néhány kép Rosariótól, hogy biztosan mindenkinek megjöjjön egy újabb vacsorához a kedve.

kaja02.jpg

Ez az elmosódott csoda még az érkezésünket követő nottinghami tréningen készült, ahol az önkéntesség praktikus oldalával legalább annyit foglalkoztunk, mint a szép eszmékkel (lsd. külön napot szántunk a spórolási készségek fejlesztésére.) A képen homályosan, de látható: Marmite (Élesztőkrém? Nem rossz.), pork pie (húsos pite, nem kóstoltam), Scotch egg (egész tojás fasírtbundában, de valamiért ezt is elkerültem eddig), Stilton (kékpenészes sajt, nyamm), Wensleydale (gyümölcsös-édes, még nem döntöttem el), Twiglets (szerintem ez is ropi, csak göcsörtös, de egyesek undorodnak tőle), scone clotted creamen dzsem (Devon), valamint dzsemen clotted cream (Cornwall) kombinációban is, pasty (nem a tescósat, de szeretem, főleg a pórés-baconös-csirkéset), Battenberg Cake (rózsaszín és sárga piskóta émelyítően édes cukormázban, ha nem lenne, magyar lagzisütéként akkor is feltalálták volna), hot cross bun (mazsolás-fűszeres édes, puha zsömle, amin kereszt van és forrón kellene fogyasztani), gyömbérsör (ami nem sör, de nagyon gyömbér és imádom), Irn Bru (skót nemzeti üdítő, aminek nem tudom, milyen íze van, de szerintem ők sem) és Dandelion and burdock (a személyes kedvencem - gyermekláncfű és bogáncs üdítő).

kaja03.jpg

Csak hogy látsszon, hogy tudunk palacsintát mi is. Mármint nem én, de a lányok. És aludttejből még olyat!

kaja04.jpg

Itt csak egy sajtszószos tortellinit élvezek elmélyülten a régi ház kertjében piknikezve, ami után egy kis vadászott belga csokis minimuffint ettünk. Így kell ezt.

kaja05.jpg

A költözést nagy örömmel koronáztuk meg első közös fish and chipsünkkel (innen, bár annyira azért nem volt béna, mint amit a pontozás sugallna, még ha "általában" (3:1) a szomszédos Harboursideba megyek is). Sajnos felezés helyett eggyel-eggyel próbálkoztunk, aminek csúfos kudarc lett a vége, mert akkora.

kaja06.jpg

Ez meg az Oreos jégkrémünk, amivel két random srácot is sikerült boldoggá tennünk, mert csak négyes csomagban lehetett venni, és még nem működött a hűtő. Az Oreót nem igazán, de ezt nagyon bírtam. Lsd. az elégedett képem.

kaja07.jpg

Rosario 26. születésnapja a Hoe-n nemzetközi társaságban, az asztalokon: saját készítésű sajttorta, quiche, zöldséges rizssaláta (külön Kátyának ehetetlen hagymamentes változatban is), tonhalkrém sós kekszen, chorizo, fetás paradicsomsaláta, sült zöldséges ciabatta, meg két doboz kivételesen bolti trifle (a becsúszós). Biztos, ami biztos, kapott még három csokitortát a Tescóból az angol barátaitól (ez a kettőt fizet-hármat vihet akciók vége).

kaja08.jpg

Dartingtonnak meg ez a vége: biocider, biovekni, kékpenészes, meg valami hagymás. A fogyasztásáról azért nem posztolnék képeket, mert az arckifejezésünket elnézve egyesek felnőtt tartalomra asszociálhatnának.

kaja09.jpg

Ezt a csodás ciabattát Devonportban sütik, ami épp száz éve egyesült Plymouthhal és East Stonehouse-zal, de sosem tudta ezt a tényt feldolgozni. A városrészt az ottani haditengerészeti bázis miatt nem kímélte se a második világháború, se a későbbi őrült fejlesztési tervek, úgyhogy két kezünkön meg tudnánk számolni, hány épület áll a régiek közül - ezt a régi "városházából" lett közösségi központ alagsorában berendezett kézműves pékségben sütik, és az első, 14 fokos levegő mellett 16 fokos vízben tett uszodai látogatásunkat követően fogyasztottuk egészséggel (és remek hangulatban a második kör vajas rummicsodának köszönhetően).

kaja01.jpg

És igen, eszünk gyümölcsöt is'!!!

Szólj hozzá!

Egy felháborodott olvasója 2014.06.10. 11:24

Porcelán és halál

Furcsa módon épp mióta végre élhető hőmérsékletű helyre költöztünk és még az internetet is bekötötték, vagyis akár tölthetnénk is némi időt a tengerparti "nyári rezidencián", ahogy Rosarióval megfogalmaztuk, úgy tűnik, vagy házon kívül töltjük a nap nagy részét, vagy kizárólag a konyhában csoportosulunk véget nem érő ebédekre és vacsorákra, teákra és kávékra. De még ha házon kívül is vagyunk, valahogy akkor sem korsó sörökkel, hanem teákkal és kávékkal érnek lépten-nyomon tetten minket. Már csak emiatt is meg kell emlékeznem egy jócskán megkésett posztban a legújabb hobbimról: a porcelánról. És minden egyéb bögre- és csészeneműről.

20140609_192148.jpg

Ez itt például a zseniális Bread&Roses első!!! cream tea-je a "magyar kávézónk" keretében Orsival és Fruzsival, valamint az oldalamról lemaradt helyi szervező- és varázserő Kristinával. Bioscone a házi süteményfelelősüktől meglepően jó (bolti) clotted creammel és oké dzsemmel, a verhetetlen - feltehetően adományboltokból származó - porcelánjaikban, egyébként a város egyik legversenyképesebb árán, amit személyes meggyőző erőmmel igyekszem alacsonyan tartani. Ki tudja, túléli-e majd a hely a devoniak és a cornwalliak összecsapását a clotted cream és a dzsem sorrendje ügyében - én devoniul a creammel kezdem, de ismerek törzsvendéget a túlpartról, aki erre csak gúnyosan mosolyog. Ugyanott egyébként Sisak János személyében magyar sommelier péntekenként, kéthetente borklubbal!

Persze nem most kezdődött, engem is a kilencvenes évek közepén talált a bögremánia, amikor mindenki, mindenkinek, minden alkalomra bögrével kedveskedett, minden ajándékcsomagba logós bögrét csempésztek, minden összegyűjtött pontot bögrére lehetett váltani, és be kell vallanom, örömmel ugrottam fejest ebbe az élménybe. Nem mintha valahai sokéves sikertelen kerámiatanulás után ne lettem volna a magyar fazekasságnak eleve nagy barátja, de aztán jött Lengyelország is, négy éve, krakkói ösztöndíjasként egy vásáron: Bolesławiec . A kedvencem még csak nem is a klasszik, hanem Millena. Ahh. De még ekkor sem sirattam, hogy az esküvőre egyetlen árva porcelán bonboniert sem kaptunk, és teljesen gyanútlanul utaztam el tavaly novemberben Londonba családlátogatásra. Amikor is betoppant az életembe Gaboly. Aki egyeseket rémülettel vegyes borzalommal...

gaboly01.jpg

...másokat pedig már-már anyai ösztönökkel töltött el...

gaboly02.jpg

Megosztó egy figura. Vele kezdődött az igazi bolondéria, még ha voltak is előjelei.

Ahol a tea iránti szerelmem találkozott a különös iránti rajongásommal (majd tökéletes vénkisasszonyságba torkollott), jóval korábban természetesen szintén Anglia volt. És bár azóta megvolt a greenwichi Legyező Múzeum, a londoni Horniman Múzeum és a Barbican egyik modernebb kiskedvese is, az első "ötórai" teámat olyan giccsesen-közhelyesen csodás helyen ittam, mint amilyen Sally Lunn 17. századi fogadója Bathban. Olyan csodás volt, hogy semmilyen írásos vagy fényképes nyoma nem maradt... De emlékét szívemben, komolyan! Olyannyira, hogy otthon aranyáron vettem (pocsék) clotted creamet, és (vacak) scone-t is sütöttem, a mellékelt képen pedig szerepel kollekcióm első dísze, a valaha csodás, állítólag szülés után eladva végleg elsilányult High Tea of Highgate-ben Danitól kapott kék virágos boci-tejkiöntőm, ami rémesen nem harmonizál a rózsás-rózsaszínes, aranyozott csészékkel és a zöld kannával, ami egyenként mind-mind kedves. A kellemes találkozása a tökéletesen haszontalannal, és micsoda tobzódás! Ekkor kellett volna elkezdenem gyanakodni...

hazaitea.jpg

Na de térjünk a lényegre: miért angol porcelán??? Nem tudom, Kezdetben csak a kékség vonzott. Macis porcelánbögrém azért lett, mert olcsóbb volt a "cseritibe", mint a boltban lett volna. A Tams bögréinek a pulóverszerű nyomott mintája, a kifinomult porcelánnal szemben a kerámia esetleges monokrómja, a kemencébe tömve szabálytalanná égett szájai vonzottak. Aztán már a színes virágok is megszólítottak. Magam is megdöbbentem, mikor az első aranyszegély befurakodott. És most itt vagyok. Talán tíz fontot sem költöttem az egészre, mert a legdrágább darabot Rosariónak ajándékoztam a születésnapjára, és mégis gazdagabb vagyok egy kisebb party-nyi csengő-zengő áruval, merthogy a padlószőnyeg alatt örökösen meg-megroppanó padlógerendák mindig mozgásban tartják a kollekciómat. Ami valahogy így fest:

 kollekció01.jpg

Kék csésze alátéttel: TAMS, a legtöbb helyen hatvanas-hetvenes évekre becsülik, egészen a 21. század elejéig húzta a gyár, a régi épületet tavaly dózerolták le, £1.80 a készletért. Macik: Designed by Karen Buckley for Roy Kirkham, 1992. £2 a készletért.

kollekció04.jpg

Szintén TAMS, £2 az ötszemélyes készletért.

kollekció03.jpg

Boulton, többet nem mondhatok, illetve hogy kézzel festett és van benne valami nagyon kellemes, amitől hosszas idegenkedés után az egyik kedvencem lett. 10p.

kollekció06.jpg

Kiln Craft Staffordshire, 1985-re ők voltak a világ legnagyobb bögregyártói, de mára ők is csődbe mentek. 10p.kollekció08.jpgWhittard, Chelsea, kézzel festett ugyan, de semmi különös, viszont cukorkának Dahl mellé ideálisan bohókás, különösen, mert: 20p.

kollekció07.jpgÉs végül a flancolás: aranyszegélyű kupica egy dartmoori legendával, vagyis a Widecombe Fair/Tom Pearce nóta részletével a hátán, a dal egy másik szereplőjével, Bill Brewerrel a másik oldalon, 25p; kistányér: Kenmare, Fenton, kézzel festett, vannak vad oldalak, ahol viktoriánusnak nevezik, de az biztos, hogy amikor az eladó meglátta a kezemben, nem akarta odaadni, merthogy a készlet: 90p; leveses csésze: Royal Grafton, ötvenes évek vége, hadi/tengerészeti, £1.50, mert bolondulok épp a bordó-aranyért; a bús kavicstartóm: Empire England, 1952. március (ilyen precízen datálták), '67-ben zártak be, £1.30, azt hiszem.

De láthatóak voltak például a medvések a megfagyós Csillagok háborúja hommage-omon, esetleg a kék csészék Rosarióval kávézva a romkertben és István háta mögött az előző konyhában. Ugye, hogy mindenkinek elkerülték a figyelmét? Ha itt nincs is több mint harmincféle teám, mint általában otthon, igyekszem a módját megadni.

De hogy mire fel a halál a bejegyzés címében? Ha más nem, arra biztosan jó volt egy évig galériát vezetni, hogy el tudjam dönteni, mit tudnék kortárs művészeti projektnek eladni. És amatőr porcelánkedvelő szorgalmas adományboltjáróként azt kell mondanom, az egy-egy pillanatra kézzelfogható halál lenne számomra a legérdekesebb. Hiába gondolhatjuk, hogy könnyű ezeket a kollekciókat összerendezni a nap mint nap duzzadó raktárkészletükből, nagyon ritkán merül fel egy-egy "tematikus" blokk. Néha csak a polcvédő filc mutatja, nem a tavalyi karácsony szellemével állunk szemben, hanem megbecsült darab volt valaha a rémes giccs. Mindig hospice-t támogató boltban futok beléjük. És mindig szertefújja őket másnapra a fogyasztói lendület. De ahogy először fintorogva, aztán kissé melankólikusan felismerjük a sormintát a polcon, egy pillanatra még felsejlik a macska- vagy a fókabarát, esetleg a táncos babákért rajongó idős lengyel. Remélni szoktam, hogy valaki olyanhoz kerülnek majd megint, aki hagyja az unokának, hogy a legelfuseráltabban foltos cicát maszatos manccsal fogdossa. Van annyi, ha nem több ezekben az utolsó pillanatokban, mint a hozzá nem értő, kacattól szabadulók által kihajított, jó eséllyel nászajándékba kapott designer dán salátás villában. Amit persze szintén nem hagyhattam ott. Kellő metafizikai megrögzöttséggel örökké megváltoztathatják az adományboltok otthonosan eklektikus polcai a kíváncsi tekintetünket, amivel a hozzánk közel állók kacatjait is fürkésszük.

charityhalál02.jpg

charityhalál03.jpg

charityhalál01.jpg

Szólj hozzá!

Egy felháborodott olvasója 2014.05.09. 00:46

Szobát szeretnék. Sirállyal vagy beázással?

northroadwest.jpg

(Nem a régi házunk, de tipikus North Road West-kompozíció kevéssé érdekes építészettel és zéró attrakcióval, ellenben tomboló tavasszal a pálmák árnyékában.)

Aznap amikor megérkeztem, nem a férjem, az otthonom és úgy en bloc az életem hátrahagyása vagy a plymouthi buszpályaudvar vigasztalan randasága volt az utolsó dolog, ami mellbevágott - ott volt még a 331 North Road West dohos szaga, alacsony konyhája és dermesztő hidege is. Nem ez volt persze az első angol sorház, amivel dolgom akadt, tapasztalt London-járóként végigaludtam drága öcsém szinte összes albérletét, és volt földszinti, emeleti, túl hideg, túl meleg, túl hangos, túl kicsi... De a ház minden nyilvánvaló bája ellenére, amit a fehér korlátos lépcső, a kissé összevissza emeleti folyosó, a fürdőszobai ablak patinás kilincsei vagy a kuckós szoba jelentettek, nem is beszélve a konyhai főzőcskézésekről és a kerti piknikekről... azért nem lehetett megszokni, hiába ragaszkodtunk hozzá annyira. De mert annyi mindent köszönhetünk neki, és mert vissza nem térünk többé soha, illendő illően elbúcsúzni némi utólagos tárlatvezetéssel. Mert amellett, hogy a "heating hour" vagy a "cold room" sosem váltak volna számunkra létfontosságú kifejezésekké, ha nem költözünk oda, tényleg sok apró pillanat volt, amit még emlegetni fogunk (és nem csak azért, mert Rosariónak, a spanyol önkéntestársamnak a "to make the most of it" mellett a kedvenc kifejezése a "share this moment", amire ott is számos példa akadt).

Először is - a szobám. A szobámnak köszönhetem a selfie-ágazat néhány legtúlöltözöttebb remekét. Például ezt a tükrös kiadást az elviselhetetlenül rózsaszín, de lehetetlenül olcsó Primark-pizsamámban:

pizsitükörbe.jpg

De nem csak a tükörképemben, khmm... gyönyörködtem, hanem a kilátásban is. Már amikor lehetett, de ha mást nem, a változatosságát bármikor lehetett csodálni. Például nem sokkal érkezésem után ez a látvány igyekezett kétségbe ejteni:

kert - vigasztalanul.jpg

De aztán később amit a két szomszédos templom egyszerre felcsendülő harangjainak és a sirályvijjogásnak nem sikerült feledtetnie, megédesítette a tavasz - ha más nem, a 49 pennyért vadászott nárciszokkal.

kilatas narcisszal.jpg

Továbbá fontos történelmi esemény, hogy ebben a szobában ficeregtem és mocorogtam egy éjjel addig, míg feltaláltam a félkör alakú párnát, ami az időben kelés leghatékonyabb fegyvere - egyszerűen akárhová fordultam, kényelmes volt, de mit kényelmes, egyszerűen fantasztikus, és sehogyan, de sehogyan sem sikerült felkelnem. Azóta is minden erőmmel próbálom elkerülni, hogy ez megismétlődjön.

túlkényelmes.jpg

Továbbhaladva ott voltak azok a bizonyos kis részletek, amik persze általában nem voltak olyan meghökkentően csinosak, mint Rosario jó ideje csak díszként szolgáló kandallója:

kandalló.jpg

Inkább csak olyan hétköznapian bájosak, mint a macskák közlekedőfolyosójaként használt kertfal kövei közül kirobbanó gaz virágba borulása a konyhaablakban:

gazazablakban.jpg

Vagy amikor szembesül a magát néha színfeketében elképzelő ember, hogy kellemetlenül sok a rózsaszín ruhája...

kertben a ruhák.jpg

Persze ha őszinték akarunk lenni, a legtöbb emlék inkább a társaságról szólt. Mert a konyha ugyan sokszor csak egy kiterjesztett hűtőszekrény volt, ahol az ember kabátban lapátolta a szájába a szándékosan csípősre vett curryt, vagy sapkában mászott le megfőzni a reggeli teáját, és hevesen pakolt, hogy ne fagyjon meg, míg az ázik...konyhafagyba_1.jpg..de előfordult benne a brit 19. századhoz nem is kissé túlméretezett férjem is...

Istvánaházba.jpg

...meg aztán volt az úgy is, hogy a csajokkal táncolva-rötyögve csomagoltunk és sikáltunk búcsúzásképpen:

koltozes.jpg

Ahogyan az étkező egyetlen funkciója sem az volt, hogy Rosario a radiátorhoz simulva szociológiakönyvet böngészhessen a fűtés egyetlen boldog órácskája alatt, vagy hogy oda száműzzük a szobáinkat tűréshatár alá hűtő frissen mosott ruhákat. Ott tartottuk például az eső miatt non-stop beltéri falatozássá alakult emlékezetes nemzetközi húsvétunkat is, négyen öt felől érkezve, nem mellesleg tortillával, salátával, hot cross bunnal, marcipánnal, currys rizzsel, krumplifőzelékkel... (és részemről már csak azért is nagyon boldogan, mert a fiúknak halvány fogalma sem volt a locsolásról)

husvet.jpg ...és ide tértünk meg egy hatalmas angol reggelire azután is, hogy május elsején felmásztunk a Hoe-ra megnézni, hogyan köszönti a sok plymouthi Morris Men a szakadó esőben a nyarat. Azóta mi vagyunk a legnagyobb rajongóik, úgyhogy a férfieszményen való gúnyolódást vissza is vonom. (És az ott nem sör, hanem forró vajas rum!)

májuselseje.jpg

Szóval, szép volt. Nagyon el is érzékenyülnék, ha nem költöztünk volna ide:

újház.jpg

Ahonnan ezt az egészen városias képet látom az engem rettenetesen koszosan váró, egyébként rémesen eresztő, az íróasztalomat laptopostól minden második éjjel Kis-Balatonná változtató, valamint guillotine-i váratlansággal és határozottsággal lecsapó ablakomon keresztül:

ablak.jpg

Ezt meg a legnyamvadtabb időjárás esetén is az utca alig száz méterre levő végéről:kilatas.jpg(Értsd: a város jelképeként szolgáló világítótorony társaságában az ország egyik legszebb parkjában egy 18. századi villa előtt, a pálmafa mögül bámulva az óóóóóóceánt! Aki nem olvas elég Gaimant a lelkesedéshez, olvasson.)

És hát kit érdekel, hogy beázok, ezeréves dohányszag van és a nyikorgó padlótól csörög-zörög a szekrénybe nem férő porcelánkollekcióm (jaj, erről majd később...), ha egyszer... enyém a kandalló!

kandallom.jpg

Ráadásul mivel tegnap a negyedik önkéntes, Kátya is befutott Minszkből, túlestünk az első komolyabb társasági élményen is - ami annak ellenére sem fordult teljes tragédiába, hogy a hagymafélék őszinte híveiként Diana tatársztáni rizses-túrós-mazsolás-főtt tojásos tortája kivételével semmi olyat nem tudtunk neki mutatni, amihez hagymagyűlölőként a lehető legtöbb jóindulattal is jó képet vághatott volna.

ujlakasi vacsora.jpg

ujlakasi vacsora2.jpg

Tekintve, hogy nekem kellett összeállítanom az ingatlanügynökségnek a 10-es betűmérettel is kétoldalasra sikerült problémajegyzéket, valamint hogy szombat óta kétszer találtam reggel a laptopomra egy tócsa közepén, az előző lakó kétes erkölcsei miatt pedig még két hétig egészen biztosan nem lesz internetem, hamarosan nyilván keserű folytatása következik a nosztalgiával vegyes naiv lelkesedésnek.

De itt és most igenis átengedem neki magam.

 

 

Szólj hozzá!

Egy felháborodott olvasója 2014.04.25. 19:42

Első kihívás: én és az angol egészségügy

gyogyszerek.jpg

Tegyük rögtön tisztába: a betegségek, valamint a gyógyszerszedés kifejezetten az önkéntesség fakultatív dimenziójához tartoznak, senkit sem kényszerít arra a szálláshoz vagy zsebpénzhez hasonlóan a "pakkhoz" tartozó egészség- és balesetbiztosítás, hogy éljen is vele. Én viszont, ha nem is épp önszántamból, de kénytelen vagyok, mivel az először, de messze nem utoljára épp négy éve operált arcüregem továbbra is nyúz, ráadásul január óta egy jól fejlett teniszkönyök kísér rögös fordítói életutamon, aminek nem volt elég sem a három hét teljes pihentetés, sem a gyulladásgátlók, sem az ilyen fájdalomcsillapító gél meg az olyan természetes balzsam, sem a könyékvédők; nem, ő a bimbódzó karrieremet akarja. Mindenesetre ameddig az androidos beszédfelismerés nem jut el arra a pontra, hogy nekem egy kényelmes fotelban hátradőlve kelljen diktálnom az újabb kalandokat, melyeket előttem egy gondos virtuális kéz szorgosan ki is szótárazott, és még a kávésbögrémet is a számhoz emeli valaki vagy valami, mert egy darabig bizony az is csak két kézzel ment, és nem is túl magasra... Szóval addig kénytelen vagyok arra koncentrálni, hogy meggyógyuljak. Ami Angliában nem is olyan egyszerű.

Nem azt akarom mondani, hogy az orvosom ennek az ellenkezőjét akarja, de abban, hogy lövése sincs arról, amiről beszélni próbálok neki, teljesen biztos vagyok. Angliában ugyanis néha úgy tűnik, hogy a fő cél nem a betegségek, hanem a betegek elkerülése. Amint belép az ember egy rendelőbe, az első dolog, amit megpillant, egy sor plakát arról, hogy milyen problémákkal forduljon inkább a gyógyszerészéhez szegény túlterhelt "körzetije" helyett. Ha megfogadjuk a plakát-tanácsot - márpedig addig fognak mosolyogva egyre idegesebb "alright"-okat biggyesztni a mondatok végére, míg sarkon nem fordulunk -, rövid úton egy drogéria gyógyszeres polcai között találhatjuk magunkat, ahol a megkeresett "gyógyszerész" előbb váltig azt állítja, hogy az egy termékcsaládhoz tartozó két különböző orrspray pontosan ugyanaz, majd amikor rámutatsz, hogy más van rájuk írva és még a színűk is más, gondosan felolvassa neked a csomagoláson található információt, amit aztán képtelen interpretálni. Sebaj, hiszen a drogériában a gyógyszerész elkerüléséhez is hasznos tanácsokat kapunk, például színes füzetkék formájában, melyek arról igyekeznek meggyőzni, mennyivel bölcsebb is a ma embere, ha mindenre, de a szó szoros értelmében mindenre csak bekap egy szem paracetamolt - komolyabb esetekben ibuprofent -, hiszen valaha egyesek héjában sült krumplit kötöttek a fájó testtájakra, esetleg büdös zoknit szagolgattak orrdugulás ellen. Őszintén szólva nem vagyok róla teljesen meggyőzve, hogy ezek bármivel is hatástalanabbak lettek volna az angol medicina mai csodaszereinél...

gyogyszerek_02.jpg

Végül több fronton párhuzamosan zajló hosszas unszolásra, de még inkább a fájó karom és az engem évről-évre jobban fejlett rettegéssel eltöltő arcüregem sürgetésére csak bejelentkeztem a háziorvosomhoz. Ami nem is volt olyan egyszerű, hiszen, mint az kiderült, amikor érkezésem másnapján a fogadó szerv egyik önkéntesével bevonultam a rendelőbe, gondosan kitöltöttem négy oldalt minden magamat és családomat érintő volt vagy épp aktuális kórról és nyavalyáról, majd átadtam az asszisztensnek, az a legbénább irodai humor jegyében "iktatta" - vagyis azóta se látta senki. Így is sikerült röpke két hét várakozás után eljutnom a rendelőbe, ahol határtalan izgalommal lapozgattam a self-help szekció gyöngyszemeit, akkor még nem is sejtve, hogy a "segíts magadon" az egyetlen, amiben reménykedhetek majd. A rendelőben szintet lépünk: aki idáig eljut a riasztóként működő plakátok után, annak minimum a rák gyanújával kell jelentkeznie, ha nem, a prospektusok alapján egészen biztosan gyanús lesz valami; emellett fiataloknál mindenekelőtt az alkoholizmus és a terhesség, idősebbeknél a (viccen kívül) népbetegségnek tűnő demencia jöhet szóba. Ne számítsunk hát köhécselő egyedekre, amikor megköszörültem a torkom, egyből éreztem, hogy mindenki rájött: ez külföldi.

Ami ezután következett, az leginkább azt a valahai szürreális poznani nyelvi szintfelmérőt idézte fel bennem, amikor egy féllengyel barátnőmmel közös erővel próbáltuk ékes lengyelséggel megértetni az adminisztrátorral, hogy hiába osztott be minket látatlanul a teljesen kezdő csoportba, nyilvánvalóan nem oda tartozunk. (Mondjuk az érveléstechnikai bravúrok anno jobbára megmaradtak a "De hát nem hallja kegyed, hogy éppen lengyelül társalgunk?" makacs ismételgetésénél.) Mindenféle orvosi részletek hosszasabb ismertetése helyett szorítkozzunk erre: vajon milyen ellátásban részesültem, miután felvázoltam a kórtörténetemet, a hátam mögött levő hat arcüregműtétet, a kiutazásom előtti kontroll eredményét, továbbá ismertettem az arcüregemre és a könyökömre valaha alkalmazott összes metódust, külön kiemelve, hogy mostanra erősen ellenjavallt számomra az antibiotikumok használata, ráadásul a szteroid orrspray hatására akkor is tragikusan száraz lesz a szemem, ha ez a mellékhatás olyan ritka, hogy a betegtájékoztató sem említi, valamint hogy igazán, de igazán szükségem lenne egy fül-orr-gégészre, mert műszerek nélkül senki meg nem mondja, hogy állok épp amúgy cisztailag? Mindenekelőtt kaptam egy kiadós kioktatást arról, hogy mindez még nem ok arra, hogy csak úgy fül-orr-gégészhez küldjön, mert akárhogyan is kezelik ezt más (nyilvánvalóan barbár) országokban, Angliában a körzeti orvos kezel mindent, elvégre ő a specialistája - mindennek. (Az én orvosom főleg: a rezüméje szerint a krónikus betegségek szakértője és valami egyetemi program vezetője.) De hajlandó egy hónap múlva visszatérni a kérdésre, ha addigra nem múlik el a négy éve (megyei kórház főorvosa által) kezelt krónikus arcüreggyulladásom az általa felírt antibiotikumtól és a szteroid orrspraytől, aminek a tájékoztatója szerint is mégis mi más, mint látási probléma az egyik mellékhatása. Azt, hogy ibuprofen helyett végül csak felírt a kezemre gyulladásgátlót, tulajdonképpen a diplomáciai képességeim bravúrjaként kellene értékelnem, és azért is vállon kellene veregetnem magam, amiért nem röhögtem fel hangosan, amikor azt ecsetelte, hogy véletlenül se szedjem majd rendszeresen, mert ő és a kollégái mindig azt mondják a betegeknek, hogy kapjanak csak be párat egy-két napig, amikor jónak látják.

Mindenesetre azóta is borzongok, amikor meglátom az általam egyébként a könyvtára, a galériája és az előadásai miatt hőn szeretett Plymouthi Egyetem falán a büszke feliratot, hogy az orvosi kara a negyedik legjobb az országban - ahol ilyen egy nagy tapasztalattal rendelkező orvos, inkább elhallgatnám, hogy egyáltalán létezik a képzés. A magam részéről meg azt hiszem, inkább keresek egy borbélyt, esetleg elnyalogatok egy pohárkával a környék legjobb, bencések készítette kontyalávalójából (egyúttal a skót huligánok nemzeti italából), még ha a "Buckfast tonic wine" felirat alatt az általános "nyugati" túlbiztosítás jegyében gyorsan rögzítik is, hogy ezzel nem akarnak bármiféle gyógyhatásra utalni. Ha az orvosomat sem érdekli az apróbetű, engem miért kellene?

gyogyszerek_03.jpg

(attól tartok, ezt a témát előbb-utóbb még folytatom...)

Szólj hozzá!

Egy felháborodott olvasója 2014.04.20. 19:32

A tánc, mely végképp lerombolja bennünk az angol férfieszményt

Nos igen... Mindenkinek megvan a hűvös, intellektuális lord, ahogy whiskyt szopogat a kandalló mellett, míg mellette pihen nemes ebe? A Morris táncosoknak semmi köze ehhez, de ugyancsak bearanyozták a tegnap délelőttöt - tegnap ünnepelte ugyanis Plymouth Szent György, Anglia védőszentjének napját (ami valójában április 23-ára esik), mi pedig itt Devon és Cornwall határán azért nagyon is az előbbihez húzunk, és ha az on-arrival tréningünket tartó Bob szerint angolként senki sem lehet magára a szélsőjobb vádja nélkül büszke Angliában, azért úgy tűnik, a büszke korniak szomszédjaként ki kell hangsúlyozza az ember a milyenségét. További videók a tegnapi előadásról itt és itt érhetők el, magyarul pedig erről az eredendően állítólag kontinentális és pogány, viszont mindezek ellenére (vagy épp ezért?) nagyon angol táncról itt lehet olvasni, igaz, a húsvéti szokások között. Na de tulajdonképpen húsvét van hiszen, amit a lakótársnőm, Rosario révén meglehetősen nemzetközi couchsurfer társaságban tölthettem többek között Norwich-Liverpool meccset nézve és beszélgetve hot cross bun puddinggal, spanyol tortillával, francia palacsintával és némi Magyarországról érkezett kávéval, nem is beszélve az osztatlan sikert arató szilvás Unicumról. Remélem, mindenkinek legalább ilyen remekül telik a hosszú hétvégéje szerte a világban :)

Szólj hozzá!

Egy felháborodott olvasója 2014.04.18. 17:59

Első küldetés: nem megfagyni Plymouthban

Amikor eljöttem otthonról egy kora márciusi reggelen, olyan tavasz volt, hogy sejj, hajj.

Amikor megérkeztem Plymouthba aznap délután, éppen november volt a világ egyik leglehangolóbb buszpályaudvarán, és komolyan elgondolkodtam azon, mit is keresek én itt.

Plymouthban ugyanis, ahogy az okosok mondják, mind a négy évszak belesűríthető egy átlagos napba. Reggel süt a nap, gyorsan melegszik az idő, és mindebbe belefér egy könnyű zápor is - tavasz. Dél körül csodaszép, verőfényes napsütés köszönt ránk, a házak és kerítések köve kellemesen átmelegszik, vijjognak a sirályok, zöldell az angol táj - nyár. Délután átlagosan négyszer esik gyors egymásutánban, négyre határozottan szürkére válik az ég, feltámad a szél - ősz. Este pedig, na este pedig kutya hideg van. Különösen az olyan határozottan romantikus, kertes, falépcsős és kandallós kőházakban, amilyen a mienk. A projektköltség pedig bizony nem feltétlenül engedhet meg annyi fűtést a bérlet mellé, amennyit az a bizonyos vacogó önkéntes szeretne.

És amikor reggelente ez a látvány köszönt a konyhában...

hideg05.jpg

...akkor bizony cselekedni kell. Az első és legfontosabb a lehető legtöbb időt házon kívül tölteni, mert ha mindenhol hideg is van, de a leghidegebb egészen biztosan otthon. Viszont nem kell nagy dajdajozásra gondolni, délelőttönként elég kifáradni a rendkívül hívogatóan lebetonozott kertbe és kávézót rögtönözni egy konyhaszékre önkéntestársunkkal...

hideg02.jpg

...esténként pedig vár a magyar lélek számára feldolgozhatatlanul korán záró üzletek fővárosának talán egyetlen, hőn szeretett 24/7 intézménye: az egyetemi könyvtár!

hideg04.jpg

Az éjszakára pedig nincs jobb ötlet, mint rengeteg, rengeteg réteg. Valahogy így:

hideg08.jpg

(A képen két bitang vastag takarót látunk, rajta fürdőköpenyt és sapkát, majd egy flanelpizsama következik, melyet speciális thermo fehérnemű koronáz, de valljuk be, az i-re a belül polár, kívül vaskos, kötött zokni teszi fel a pontot. Egyébként mindezt fillérekből sikerült beszerezni. Szeretlek, Primark.)

A gyakorlatban ez ehhez hasonlóan vágykorbácsoló összeállításokat eredményez:

hideg09.jpg

hideg06.jpg

Esetleg összegezve:

hideg07.jpg

Szeretem a Csillagok háborúját, de nem jawaként képzeltem el a következő egy évet. Miután hetek óta semmi másról nem akaródzott beszélnünk, mint a hidegről, ráadásul túlestünk az első makacs megfázáson is, végre megkaptam önkéntes létem első, mérföldkőnek számító feladatát: keressek új lakást nekünk. És lőn. Május elején költözünk, kisebbe, kert nélkülibe, meredek lépcsősbe, falatnyi konyhásba, de remélhetőleg melegebbe (lehetne hidegebb?), és ami a legjobb: nagyjából három percre a tengertől!

Azóta már nem is érzem olyan csípősnek az estéket.

Szólj hozzá!

Egy felháborodott olvasója 2014.04.04. 00:20

Plymouth - az meg mi?

20140307_163005.jpg

Plymouth egy kétszázötvenezres város Devon és Cornwall határán. Devon és Cornwall gyönyörű, a dimbes-dombos zöld táj hol Középföldét, hol egészen földhözragadtan csak Zalát idézi fel bennem, a sirályvijjogás pedig mindent visz, mikor négy napra Nottinghambe utaztunk tréningre, már az első délutánra komoly hiányérzetem támadt. Plymouth úgy hullámzik, mint Zalaegerszeg - vagy kicsiben Piliscsaba -, és bármilyen furcsa, nekem ez őrületesen megemeli a komfortérzetem.

20140309_171921.jpg

Plymouth a tenger, de mit tenger!, az óceán partján fekszik, hat óra alatt átugorhatunk innen komppal Franciaországba, de ha van egy napunk, Spanyolországba is, a kikötői óvárosban egymást érik a fish & chips shopok, a plázában pedig vidám matrózok és matrózlányok szaladgálnak kimenőkor a boltokban. Annak ellenére, hogy a képen emberek láthatóak a vízben, érdemes figyelembe venni, hogy néhány idiótát leszámítva mindenki csak búvárruhában és meglehetősen tempósan úszik abban az öt percben, amikor még nem visít a fagyhaláltól való félelemtől. Ennél sokkal barátságosabb vonatkozása az óceán jelenlétének a pálmafák tövében növő nárciszok megunhatatlan látványa.

20140315_123947.jpg

És hát az, hogy ami Plymouthban szép, azt általában mindig a hátunkat a városnak, arcunkat a víznek vetve csodáljuk, és jobbára a régi kikötői negyedre korlátozódik, ahol bájos galériák - vagy alkalomadtán gombboltok - váltogatnak cuki cukrászdákat, nyüzsgő pubokat és retro fagyisfurgonokat, ahol átszámítás után agyvérzéssel fenyegető áron, de elképesztően jó fagylaltot adnak. És bár a parttól néhány utcácskányira eltávolodva még mindig találhatunk érdekes dolgokat, mint például egy 15. századba költözött képregényboltot...

20140315_125820.jpg

...ez a szegény város egyszerűen rút.

blog02.jpg

A leggonoszabb pillanataimban azt szoktam mondani, olyan gyönyörű, mint Varsó. Amiből egyébként az engem jobban ismerők azt is tudhatják, hogy a lelkem mélyén valami érthetetlen és olthatatlan vonzalmat érzek iránta. A történet ugyanaz, csak éppen kicsiben - a világháború lerombolta a központot, csak az érdektelenebb perifériák és a használható navigációs pontok élték túl többé-kevésbé a Blitzet, köztük a munkahelyemül szolgáló, ívelt házsor, ahol még a széf is eredeti - nem is tudunk kinyitni, csak négyből kettőt, mert nincs már lakatos, aki az elveszett kulcs helyett újat tudna gyártani, eltávolítani pedig nem lehet őket, lévén bele vannak építve a házba. Az engem ismerők pedig mostanra pontosan tudják, hogy meg vagyok veszve azért a széffalért... És az olyan várostörténeti könyvekért, mint Derek Tait vagy Chris Robinson könyvei, nem is beszélve arról, hogy előbbinek nem is egy, hanem egyenesen két régi fényképekkel telezsúfolt flickr oldala van.

De hogy mondjak valami jót is, még mindig Devon és Cornwall határán fekszik, így aztán autóval ellátogathat az ember például Mothecomb Beachre...

blog03.jpg

... vagy vonattal a bájos Totnesbe...

blog04.jpg

blog05.jpg

...esetleg busszal a huszadik század elején szinte a semmiből újjáépített Buckfast Abbeybe, ahol a bencéseknél ehetünk, ihatunk, és fél Európa kolostori termékeiből shoppingolhatunk, ha éppen arra támad kedvünk...

blog06.jpg

...meg valljuk be, még egy olyan relatíve poros (bár bájosan poros) kisvárosban is, mint Redruth, találhat az ember egy vasárnapi munkanapon érdekeset - például meglovagolható bronzgumicsizmákat...

blog07.jpg

...esetleg fess bányászokat.

blog08.jpg

Szóval lehetne sokkal, sokkal rosszabb is, még ha be is zár minden hatkor, még ha nincs is jó képregénybolt, de még csak jó könyvesbolt sem, még ha vacak is a mozik kínálata és nincs is egy árva irodalmi program sem, még ha el is mosta a síneket Exeter alatt a vihar elvágva a környéket végleg, még ha minden messze van is... És ilyenkor szoktam magamnak annyit mondani: tenger! És máris vigyorgok, mint a tejbetök.

Szólj hozzá!

Egy felháborodott olvasója 2014.04.03. 23:08

De most akkor mi az ördögöt is csinálok én itt?

blog01_1396555940.jpg_1408x1056

Önkénteskedek a képen látható két lánnyal együtt, és hamarosan egy negyedik is csatlakozik hozzánk.

De gondolom, ettől még többekben maradtak megválaszolatlan kérdések. Például:

Most akkor az esőerdőket akarod megmenteni, időseket ápolsz vagy gyerekekkel játszol iskolákban?

Persze, szeretném megmenteni az esőerdőket és még az is könnyen előfordulhat, hogy gyerekekkel kell majd játszanom, de önkéntes sokféleképpen lehet az ember az EVS keretében: az érkezés utáni tréningen ismertem meg olyat, aki kisbirkákat gondoz egy tanyán, olyat, aki szenvedélybetegekkel él az erdő közepén, de olyat is, aki profi marketingstratégiát épít. Minden csak a fogadó szervezeten és rajtad múlik. Én például egy bevándorlókkal foglalkozó szervezetnél dolgozok, akik ingyen próbálják megorvosolni Plymouth és környéke kelet-európai népességének gondjait. A rosszabb napokon hét és fél órát ülök egy irodában és mondjuk a rendőrség munkáját felmérő kérdőívet fordítom, a jobb napokon kirándulásokat szervezek és a Facebook-oldalukat próbálom gatyába rázni, a legkellemesebb pillanatokban pedig angoltanár létemre angolórán ülök, amit egy önkéntes gyakorlótanár tart nekünk vagy a városban működő számtalan "language café" egyikén képviselem a szervezetet. Esetleg csirkének öltözött oroszokat fényképezek egy cornwalli húsvéti vásárban. Szóval a dolog meglehetősen sokszínű, mint az igazán jó munkák nagyja. És esküszöm, csak akkor kell tábortűz körül gitározva énekelni a világbékéről, ha van olyan szerencsém, hogy találok tábortüzet, gitárost, éneklő embereket, és még kedvem is van.

De pénzt, azt nem keresel, igaz?

Nem, keresni tényleg nem keresek. Nem hagynak viszont éhen halni, betegnek lenni, és megfázni is csak egy kicsit. Minden önkéntes kap szállást, ennél a szervezetnél arra is ügyelnek, hogy mindenkinek saját szobája legyen, és kellemes sétányira lakjunk a munkahelyünktől és a központtól. Jó, nem tagadom, Angliában a körülmények lehetnek zordabbak, mint másutt, és a költségvetés valószínűleg nem engedheti meg a legjobb szállást a városban. Vagy a legmelegebbet. Ahogyan Angliában az étkezésre kapott pénz is főzésre késztet. De van, ahogyan van "zsebpénz" is. Aki diákosan szorosra húzza a gatyáját, az akár kis is jöhet belőle, sőt, hallottunk olyanról is, aki 12 hónap alatt egyhavi ellátmányt összespórolt, ami hazatérve komoly összegnek számított. Van heti két szabadnapom, lecsúsztathatom a túlóráimat, és a 24 nap éves szabadságom mellett megkapom a nemzeti ünnepeket is. Ráadásul van egészségbiztosításom is, és még első vizitet is túléltem egy angol fogorvosnál. Szóval tényleg nem ebből fogok meggazdagodni, de azért ne csináljunk úgy, mintha sokszor lenne dolgunk ekkora biztonsági hálóval.

De nem kéne a te korodban inkább pénzt keresni, na ne mondd már, hogy nem találnál munkát itthon!

Az a helyzet, hogy egyáltalán nem biztos, hogy találtam volna olyan munkát, ahol egyszerre rázódhatok vissza az angolba, bele a lengyel-angol párosba, csinálhattam volna olyan dolgokat, amiket a korábbi munkahelyeimen is szerettem, és ahol valamit tanulhattam volna egy olyan aktuális dologról, mint a bevándorlók helyzete Nyugaton - ráadásul olyan országokból érkező bevándorlóké, amikről rengeteget tanultam anno Varsóban. Egyébként öreg vagyok, de nem annyira, mint hinnétek: a programba Angliában a 31. születésnapja előtt bárki beléphet, és nagyon sokan vagyunk, akik a harminchoz közeledve félig-meddig létező karriereket hagyunk hátra, hogy belekóstoljunk valamibe. Rögtön ott van a lakótársnőm, Diana, aki zenetanár Kazánban, és már a kiérkezésem után töltötte be a harmincat, vagy egy holland lány a tréningről, aki karriertrénerként igazgatja a saját vállalkozását otthon.

Na jó, de biztos te vagy az egyetlen házas.

Mint kiderült, még csak ez sem igaz, bár a legtöbben tényleg inkább csak párokat és jegyeseket hagynak otthon. Nem, nem könnyű, mondhatni piszok nehéz.

Jó, jó, de szerintem akkor sincs semmi értelme önkénteskedni, ha egyszer pénzt is kereshetne az ember ugyanazzal.

Na ez az, nem kereshetnénk pénzt ugyanazzal. Aki önkénteskedni indul, azért általában nincs még "teljesen kész" - én például minden megszerzett vagy folyamatban levő diplomámtól és tapasztalatomtól függetlenül nem mernék egy olyan munkahelyet a konkrét területen megszerzett tapasztalat nélkül megpályázni, mint ahol most dolgozok. Nekik pedig nem lenne pénzük arra, hogy felvegyenek. Így ezen a helyzeten mindenki nyer: én gyakorlatot szerzek, ők pedig kapnak valakit, aki remélhetőleg már a kezdetekkor is jobb, mint a semmi, ráadásul pénzbe sem kerül. Ha ennek részemről része a mosdó takarítása, részükről meg a hosszas betanításom és javítgatásom is, ám legyen. Senki sem akarna egy évnél tovább így élni - de egy évet azért sokan rááldozhatnak erre az életükből.

Valahogy akkor is furcsa önkénteskedni, mintha nem lenne az embernek elég dolga.

Szomorúan kell közölnöm, hogy csak nekünk furcsa. Angliában senki sem néz hülyének, ha azt mondod, önkéntes vagy, nekem még a fogorvosom is lelkendezett vizsgálat közben, hogy mennyit adhat nekem ez a munka. Önkéntes szervezi az angol nyelvi klubot, de néha önkéntes fordít a rendőrnek is. Más furcsa dolgok is vannak, mint hogy az emberek nem csak "kivesznek" az adományboltokból, hanem be is raknak. Nem, nem folyik tejjel és mézzel, itt is hajjde a bürokrácia, plakátok hirdetik, hogy ne menj orvoshoz, ha meg vagy fázva, finomabb körökben pedig annyira korrekt és kulturált mindenki, hogy képtelenségnek tűnik valamit megvitatni, de talán nem ártalmas ezzel a perspektívával is találkozni.

További kérdések esetén természetesen állok rendelkezésre.

 

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása